Amíg ellobban a gyufa.

Darvasi László szerint eddig él egy tárca. És ő aztán tényleg tudhatja. Huszonöt éve írja Szív Ernőként heti háromszor vagy négyszer a maga kis szösszeneteit. A belőlük összeállított negyedik kötet (Ez egy ilyen csúcs) most jelent meg frissen. Azért kellene odafigyelni rá, mert pont az efféle finomságok vesznek el a leghamarabb. Kertész új kötete, Dragomán új regénye között. Mintha mély, visszhang nélküli kútba dobnánk be.

Pedig mennyi finomság van benne. Ahogy a kis tárca újra és újra nekivág a világnak. Tanácsot kér Kosztolányitól, Krúdytól, Karinthytől és Szép Ernőtől, aztán megtudja, hogy magára van utalva. Berlinben, New Yorkban és Párizsban is. Irodalmi útikönyvek, finoman rezgő mondatokkal.

Nekem Szívtől a Hogyan csábítsuk el a könyvtáros kisasszonyt? jelenti a műfaj csúcsát. 97-ben adták ki, esély sincs az újranyomásra, mert az értő közönség, figyelmeztet Darvasi, valahogy resztlinek érzi a tárcát, a novellát is. Morzsáknak, ahogy véletlenül lehullottak az asztalról. Aztán a feledés, egy csúnya, visszeres lábú nő majd összesöpri.

Pedig minden tárca egy-egy tekintet. A világ fölmérése újra és újra. Az író tapogatja le benne környezetét, hogy a sok apró történésből kiragadjon egyet és magához édesgesse. „Kicsi dolgok után leskelődött, amik nagyokká képesek nőni, óriások mégsem lesznek soha.” Talán csak a napló ennyire személyes még. A tárca a képzelt én naplója, a bennünk élő Szív dobbanásai. Akinek élnie is kell: villanyszámla öt tárca, BKV-bérlet négy. És forgatja, forgatja a postás kisasszony a tárcát, nincs rajta híres ember feje, meg vízjel se, az ipse mégis ezzel akar fizetni. Botrány.

A regény is efféle tekintetekből épül, de abban a tekintet összefolyik a többivel, nem marad meg a maga félénk és didergő meztelenségében. Líraiságában. Kényszerében. Hogy mindig gondolni kell valamiről valamit. Lehetőleg szépen és eredetien. Könnyed feszülés. És ha jól várod, meg is jön. Randevú lesz a céltalan nézdegélésből. Halnak a hegymászók. Szív elréved kis paneljében, s már írja is: „Olyan közel volt hozzájuk az ég szörnyű, fagyott hasa, mint máshoz a beázott plafon”. S akkor nagyon lehet őt szeretni ezért.

Egy tárcában sokkal több az efféle mondat, észrevétel, csípősség, mert neki egy falatban kell kifejeznie, megragadnia egy ételkompozíció egész ízét. Mindent berámolni abba az egyetlen falatba. Hogy megkívánjuk a többit. Tehát ezért is érdemes kézbe venni. Az igazán jó mondatokért. A kétségbeesett pimaszságért. „Petőfi a szabadsággal flörtölt. A világszabadsággal csalta Júliát”.

A legjobb barátunk szól hozzánk. Igen, lehet hogy néha fecseg. De mi szeretjük ezt a zsongást. Ha elhallgatna, mint egy csapóajtó, úgy zuhanna ránk a csönd. Kiürülne a világ. Ledobná magáról a tekintetet. De hát a világ is olyan, mint egy szép nő, az éhes szemek éltetik. Azokkal rúzsozza ki magát, párnázza ki a mellét.

Hát lehet Szív nélkül élni? Ne, ne vágják rá azonnal a választ. Még megbántanák vele. Bár a szomorúságából csak újabb tárcákat faragna. S azok elégedettségükben szülnének újakat. S már mi is bele vagyunk szőve a mondatok közé. Onnan kukucskálunk ki, a megszelídített, megcsócsált világ díszlete mögül. A bennfentesség apró örömével. Saját dombunk tetején.