A balkáni háborúk óta nem tapasztalt a világ olyan szisztematikus etnikai tisztogatást, mint ami most Irak és Szíria egyes részein, az Iszlám Állam elnevezésű terrorcsoportosulás által uralt, kalifátussá kikiáltott területeken zajlik. Döbbenten szemléljük a lefejezéseket, a tömegmészárlásokat, egész népcsoportok, törzsek, vallási közösségek kálváriáját.

Mindenki célpont, aki nem szunnita arab, márpedig a térségben szép számmal élnek nem arab népek is: kurdok, jazidik, asszírok, shabakok, örmények. De még többen nem szunnita muzulmánok, hiszen Irakban a síiták vannak többségben, Szíriában pedig az alaviták, ha nem is többséget, de kormányzó erőt jelentenek. És persze élnek mellettük keresztények – nesztoriánusok, kaldeus és szír katolikusok, örmény ortodoxok.

Amióta ezek a szörnyek, az Iszlám Állam harcosai átvették ezek fölött a területek fölött az uralmat, mindenki számára, aki más, mint ők, és aki nem ismeri el kalifájuk hatalmát, a pokol kapui nyíltak meg. Választásuk az áldozatoknak nem igazán van – jó esetben megengedik nekik, hogy áttérjenek a szunnita hitre. Jó esetben.

Az Amnesty International nemzetközi emberjogi szervezet kedden mutatott be egy jelentést, amelyben adatokkal igazolta, hogy az Iszlám Állam történelmi méretű, példátlan, szisztematikus, etnikai tisztogató hadjáratot folytat mindenféle kisebbség ellen, haláltáborokká változtatta a régiót, hogy eltüntesse minden nem arab és nem szunnita muzulmán kisebbség nyomait.

A helyzet súlyosságát jelzi, hogy még Németország is megváltoztatta mindeddig szentírásként tiszteletben tartott alapállását, és most már a humanitárius segítség mellett fegyvert is küld az amerikai légicsapások által támogatott kurd pesmergáknak.

A ma kezdődő NATO csúcson is valamiféle döntésnek kell születnie a kérdésben, mert az Iszlám Állam a szemünk előtt válik végzetes fenyegetéssé az egész világ számára, s az emberi jogok védelme mellett elkötelezett nyugati döntéshozók mégsem nézhetik ölbe tett kézzel, amint egész népcsoportokat irtanak ki.

Mondhatnám persze, hogy talán nem kellett volna hagyni eddig elfajulni a dolgokat, görcsösen ragaszkodni a kezdeti elhibázott állásponthoz, miszerint Aszad diktátor, következésképpen ellenzéke csak demokrata lehet; s nem kellett volna lovat – fegyvert és pénzt adni – az Iszlám Állam alá. De nem mondom, már késő bánat.

Csak egy másik, ugyancsak a napokban kiadott jelentésre hívnám fel a figyelmet – hátha az NSA egész világot behálózó szűrőjén fennakad ez a jegyzet is, végül is elég sokszor leírtam a terrorizmus szót, ahhoz, hogy beakadjon a vészvillogó.

Az, hogy iszlám szélsőségesek tömegeket irtanak, tűzzel-vassal-bombával lépnek fel a más vallású, nyelvű és kultúrájú egyének, közösségek ellen, nem újdonság a Fekete Szeptember megjelenése óta. Az azonban már nem mindennapi, hogy egy európai országban a hadsereg ripityára lőjjön kórházat, iskolát, gyárat, utat, víz- és villanyvezetéket a saját állampolgárai által lakott területen – és a civilizált nyugati világ öt hónap után se legyen hajlandó e területek civil lakosságának védelmében felemelni a szavát. Szép lassan azt kezdem hinni, hogy a gyakorlatban mégiscsak létezik kollektív bűnösség, vannak jó és rossz-bűnös népek.

Kelet-Ukrajnában oroszokat és orosz nyelvű, kultúrájú ukránokat lőnek. Nem a maszkos, kalasnyikovos fegyveresekről beszélek, hanem azokról a civilekről, akik a régióban laknak, akik április közepe óta elszenvedik az úgynevezett terrorellenes hadműveletet. Balszerencséjükre ők ott születtek, tapodtat sem mozdultak lakhelyeikről, csak egy szép napon hirtelen más államban ébredtek, kisebbséggé lettek. És még szerencsésnek is mondhatják magukat, mert a balti államokban ébredő oroszok még állampolgárságot sem kaphattak nyelvtudás hiányában.

A Szovjetunió szétesésével 27 millió orosz vált hirtelen kisebbségivé, akik közül több mint 10 millióan Ukrajnában. Az ő érdekükben senki sem emel szót. Európai uniós államok lehettek az állampolgárságot is megtagadó baltiak, komoly anyagi, politikai támogatást élvezhet az a kijevi hatalom, amely pályafutása nyitányaként elsőként a kisebbségi nyelvhasználati törvényt törölte, természetesen nem a 150 ezres magyar, hanem a több mint tíz milliós orosz kisebbség miatt. Amikor ezek az oroszok még békés módon, aláírásgyűjtéssel megtámogatva kérték Donyeck, Luhanszk és Harkov autonómiáját, e tömborosz területek különleges adminisztratív és nyelvi státusának elismerését, azt, hogy Kijev tárgyaljon velük, egyenesen tankokat kaptak, s a kezdetben még jelentéktelen számban jelen lévő fegyveresek emiatt egyenesen terroristák is lettek. (A Majdanon is voltak fegyveresek, mégsem vezényelték ki ellenük a hadsereget.)

Senki sem vonja kétségbe Kijev és Ukrajna jogát területi integritása és szuverenitása megőrzéséhez, sőt azt is tudom, hogy a kormánynak kötelessége mindent megtenni ennek érdekében. Az sem vitás, hogy a márciusi krími tapasztalat után az ukrán vezetés és nyugat-ukrán lakosság bizalmatlan volt Oroszországgal szemben. Azt viszont nem hiszem, hogy bármely kormánynak jogában áll saját békés állampolgárait lövetni, lakóházaikat, intézményeiket lerombolni, anélkül, hogy legalább megpróbált volna velük kiegyezni, kéréseiket meghallgatni. A hadsereg az utolsó, végső megoldás, Kijev pedig egyenesen azzal kezdett.

Biztosan nem könnyű, macerás lehet többnemzetiségű, többnyelvű államokat egyben tartani érdeksérelem nélkül. Kijev Oroszországgal és Putyinnal azonosítja saját orosz etnikumú és nyelvű lakosságát, de ugyanezt teszi a civilizált, emberi jogok védelmére felesküdött Európai Unió, Egyesült Államok is! Hónapoknak kellett eltelniük ahhoz, hogy legalább az ENSZ és a Human Rights Watch megszólaljon. Az ENSZ az utóbbi időben végül többször figyelmeztetett, hogy a nyáron új lendületet vett „terrorellenes” akciónak köszönhetően néhány hét leforgása alatt megduplázódott a menekültek és halálos áldozatok száma. Már több mint félmillión kényszerültek elmenekülni a térségből, a halálos civil áldozatok száma meghaladta a kétezret, a sérültek száma négyezer fő. Még az ukrán egészségügyi miniszter is kénytelen volt elismerni, hogy a polgári lakosság körében több áldozat van, mint a hadseregben. A Human Rights Watch pedig azzal vádolta Kijevet, hogy tiltott fegyverfajtákat alkalmazott a polgári lakosság ellen.

Valamiért mégis hallgat a világ. Hallgatunk mindahányan. Divat-jogvédők és divatnak elkötelezett demokraták vagyunk, manapság pedig nem divat oroszok érdekében szót emelni. Antonio Guterres, az ENSZ menekültügyi főbiztosa a világszervezet által kedden bemutatott jelentés közzétételekor úgy fogalmazott : "Ha ezt a válságot nem sikerül mielőbb megoldani, nemcsak hogy pusztító erejű humanitárius katasztrófával kell számolni, hanem a teljes régió destabilizálásával is. Nehezen hihető, hogy a balkáni lecke után még egy ilyen méretű konfliktus kibontakozhat Európában".

Márpedig kibontakozott, s mindaddig, míg nem leszünk képesek különbséget tenni Putyin és a szovjet utódállamokban kisebbséggé vált oroszok között, amíg ezeket a közösségeket– Putyin, Sztálin, a Szovjetunió, 1956, 1968 vagy bármilyen más történelmi sérelem miatt – büntetlenül lehet akár lőni is, nem is lesz megoldása.

Egyetlen „anyaország” sem nézheti és nézné el tétlenül, ha nemzettársaira lőnek, mint ahogy az Iszlám Állam által lefejezett újságírók államai sem ülnek, mert nem ülhetnek ölbe tett kézzel.

Sokszor olvasom a nemzetközi értékelésekben, hogy Putyin az „orosz kisebbség ürügyén” avatkozik be Ukrajnába. Végül is nézőpont kérdése az, hogy mi ügy és mi ürügy. Nekem a kelet-ukrajnai oroszok sorsa nem tűnik kevésbé fontos kérdésnek, mint az észak-iraki kurdoké, jazidiké, keresztényeké.

Ettől még nem lesz kevésbé diktátor Putyin és kevésbé agresszor Oroszország, mint ahogy e miatt az agresszió miatt nem válik szimpatikusabbá vagy európaibbá a nacionalista, kisebbségellenes, saját civil állampolgárai ellen tüzérségi támadásokat indító kijevi kormány sem. Semmit sem tanultunk a balkáni leckéből – az orosz agresszió mellett egyre inkább etnikai tisztogatás sejlik fel a kelet-ukrán káoszból.