Lassan hozzá kell szoknunk, hogy ellenzék nélküli demokráciában élünk. Az első kétharmad után nagyon hamar kijózanodtak az értelmes emberek, s azt mondták, hogy ebben a szisztémában kétharmadot még az édesanyámnak se! A többség viszont, amely a bázist képzi, látá, hogy ez jó, és négy év múltán ismét kétharmaddal folytatja a Fidesz. A tavaszi eredmények után most volt egy halvány remény, hogy a nagyvárosokban és Budapesten talán lesz esélye másnak, és mégsem lesz narancsszínű az egész térkép.

Nem részletezzük itt, hogyan és milyen összetevők együttműködése nyomán lett a liberális (Kossuth, Széchenyi, Deák) a magyar nyelvben negatív jelentésű, a bal- (balfácán, balek, balf...) a rossz, és miért csak a kommunisták felelnek mindenért – de hát ez van. Ebben kell berendezkedni, alámerülni vagy túlélni. A többségnek mindig igaza van. A siker mindent igazol.

A rendszer maga nem új, egy bizonyos életkor felett a polgár már átélte ugyanezeket, s emlékezetből tudja, milyen hosszadalmas folyamat az egypártrendszer lebomlása, az emberek öntudatra ébredése, a hazugságok tarthatatlanná válása.

Az egypártrendszernek ugyanúgy megvannak a belső törvényei, fejlődési szakaszai, mozgatórugói és fennmaradását segítő mechanizmusai, mint a demokráciának vagy a feudalizmusnak. Most egy konszolidációs időszakban vagyunk. Finomra hangolódik a rendszer. Az önkormányzati választások várhatóan fölényes Fidesz győzelmet hoznak mindenhol, mert értelmes ember tudja, hogy ellenzéki város vagy falu nem tud gyarapodni ebben a rendszerben, akkor már célszerűbb a narancsos jelöltet pozícióba segíteni, ha érdekeltek vagyunk a településünk sikerében.

Az első szakaszban az összes karrierista, törtető, hatalomvágyó figura belépett az egyetlen párt tagjai közé, sőt még valamiféle öntisztulási folyamatról is beszélhetünk, aminek eredményeképp néhányan följebb léphettek, mások meg kihullottak a pikszisből, nem indulnak a következő választáson. Művész, sportoló, vállalkozó, mind beállt a sorba, tisztelet (vagy sajnálat) a kevés kivételnek. Eljutottunk ismét oda, hogy már csak papírból olvasva tudnak beszélni a vezetőink, az utolsó takarítónői állás elnyeréséhez is pártprotekció kell, minden kérdésben egy központi akarat dönt, és ugyanonnan érkeznek a támogatások.

Ellenzéknek lenni, és ellenzéknek látszani, az két dolog.

A nagy rendszerekre jellemző hatalmas tehetetlenséggel sodródik valamilyen irányba a teljes egészség- és oktatásügy. Hadügyünk nincs, a szociálpolitika (benne a cigánykérdés) látszatmegoldásokat produkál, az államadósság növekszik, a munkanélküliség mutatói (közmunka) javulnak látszólag, és éppen ötödik éve mentik meg a devizahiteleseket. S mindezek fölött egy sikerpropagandára hangolt sajtó, közszolgálati rádió és televízió ontja a derűt és az optimizmust. Meg a kultúrát, vagy amit annak éreznek.

Kicsit slendrián, korrupt, schlamperáj és operett ez az egypárti berendezkedés, nem kötelező felvonulni (békemenet), de százezrek kimennek, lehet bármiről írni és beszélni, de egy elég szűk réteg él ezzel a jogával, lehet külföldre menni, de meggondolja mindenki, szabad pártot alapítani és civilként szerveződni, de aki nem ugrál, azt nem veszik észre. Választjuk az egyszerűbb megoldást, és kapunk rezsicsökkentést, közmunkát, segélyt, nyugalmat.

Adjunk hálát Istennek azért, amink van, lehetne rosszabb is.