Ágoston Hugó: Ha háború...

 

 

 

Megfontolni minden szót! Vattába minden megjegyzést! Ha háború van, célszerű óvatosnak lenned a véleménnyel, különösen, ha az külön- vagy ellen-! A gúny, az irónia, a puszta keserűség beleütközhet a nemzeti érdekbe. Akkor jönnek igazán a provokátorok, a trollok. Persze tudjuk, kiterítenek úgyis. Percek alatt előkerülnek műholdról a legtitkosabb bitekbe sűrített gondolataid. És lehet/lesz rajtad gyorsan sülő bélyeg: ügynök, nemzetáruló. A közhangulat okán a legjobb esetben is: nyolc napon túl gyógyuló érzelemkitörés.

Ha háború van, csak együtt menetelni lehet, s menetelés közben nincs fejcsóválás. Csak a haza, csak a szabadság, csak Isten van – mindegyikből csak egy, a mienk. Háborúban születtél. À la guerre comme à la guerre.

Olvasod, hogy Washington tankokat és katonákat vezényel Kelet-Európába, a hír első mondata pedig: „Ezzel nyugtatnák a szövetségeseket.” Kéjesen megnyugodtál. Minél több szövetséges tank és katona dübörög az ablakod alatt, annál nyugodtabb vagy. Legalább annyira nyugis, mint amikor a tengerpartra, Bukaresttől néhány kilométerre rakétaelhárító egységek települtek. (Iráni rakétabombák ellen – amelyek még nincsenek, de az elintézhető.) Mindenki biztosított mindenkit, hogy ebből nem lehet veszély, őrizze meg a nyugalmát Oroszország is, Cilike néni is meg Pisti az öt béből. Benned azonban akkor azonnal kitört a pánik, mert megjelent előtted Vlagyimir, akit 2000-ben a Nép Házában arról hallottál beszélni, hogy „csak lépjetek be nyugodtan a NATO-ba, mi meg majd szépen lebombázunk titeket!” (Zsirinovszkij mint olyan és mint ilyen élt, él és élni fog.)

Ukrajnát természetesen meg kell menteni. Mind a kettőt. A nyugati részt, amelyik Nyugatot akar, s a keleti részt, amelyik Oroszország híve. Még a legnagyobb harcos agyar is Keletet akar – bár olykor mondja az ellenkezőjét is. A legnagyobb romos játékos pedig hegyezi a körmét, és az élére állna bárminek – oroszt mond megfékezendőnek, közben saját országa kormányára gondol.

Apropó, most ennek is vége. Hogy mondunk összevissza mindent, aztán mondjuk az ellenkezőjét is – merthogy a népnyáj emlékezete kurta, és mindig bármit elhisz. Egyik nap még szabadságért harcolunk fickósan, a következő nap ajrópai aranyokér’ kuncsorgunk. Egyik nap még büszkeségből nem akarunk „zöld asztalnál” felfüggesztést elkerülni, a következő nap már törvényellenesen szabotáljuk a népszavazást. Háború előtt mindent megjegyeznek. Utána pedig a veszteséget nem szotyolában vagy wiskyben mérik.

Persze bármi megtörténhet. A zavaros helyzet nekünk kedvezhet. Csodát várni jó. S ha nem, hát nem. A terepet különben régen preparálják mindkét oldalról. A diverzió, a megtévesztés és a propaganda minden más tudománynál jobban fejlődött. Vektorai (hordozói, vírusai) olykor gyanútlan kis tudatok, csacska szájak, nagyotmondó ripőkök. Táptalaja a bolygóméretű, nemzedékfüggetlen elbutulás, a ráció felfüggesztése, a tömegjárványként terjedő reprimitivizáció.

Te magad tehát már nem nagyon beszélhetsz. Háborús veszély van, kuss van. Viszont más talán még beszélhet, más talán még idézhető. Jack Matlock (1987 és 1991 között az Amerikai Egyesült Államok moszkvai nagykövete) az ukrajnai feszültségeket az utóbbi évtizedek hibás külpolitikai döntéseivel magyarázza. Konkrétan azt mondja a hivatásos diplomata a Foreign Policynak adott interjújában: „Az ukrajnai válság nagyrészt a NATO korlátlan keleti politikájának következménye volt. Ha Ukrajna számára nem merült volna fel a lehetőség, hogy a NATO tagjává, Szevasztopol pedig NATO-támaszponttá váljék, akkor Oroszország nem rohanta volna le a Krím félszigetet. Nagyon egyszerű.” Magyarán, a közel két évszázada a Monroe-elv (tessék utánanézni! abból indul ki, hogy Amerika az amerikaiaké!) alapján külpolitizáló USA – mondja Jack Matlock – olyan „területi érzékenységeket” érintett, amelyeket „minden autoritárius vezető a hatalom fölötti uralma megerősítésére képes felhasználni”. Még egyszer: ezt egy amerikai diplomata mondta. És messze nem azt jelenti, hogy helyesli mindazt, amit Vlagyimir Putyin Ukrajnában és Ukrajnával művel és műveltet! De tudatában van annak: Oroszország akkora – katonai meg mindenféle – hatalom, hogy ha piszkálva érzi magát, erővel fenyegetőzik. Rég nem hangzott el egy ország részéről emlékeztetés arra nézve, hogy ő nukleáris nagyhatalom.

Nemrég jelent meg Amerikában, angol nyelven, a híresen jó román diplomácia egyik kimagasló képviselőjének, egykori oktatásügyi miniszternek, Mircea Maliţának a Cold War Diplomacy (Hidegháborús diplomácia) című könyve, a szerző memoárirodalomként is monumentális főműve. Paradigmatikus mondanivalója az, hogy a hidegháború lényege egyfajta alkun alapuló, megegyezéses (agrement) egyensúlyrendszer volt, alapelve a közvetlen csapás elkerülése. Leegyszerűsítve: bármilyen katasztrófa-helyzet állna is elő (például egy ellenőrizhetetlen vezető hatalomra kerülése nyomán), az első atomcsapást nem egymásra – az USA a Szovjetunióra (Oroszországra), illetve a Szovjetunió (Oroszország) az USA-ra – mérné(k), hanem annak valamelyik szövetségesére. Köszönjük szépen. Nehogy visszasírjuk a hidegháborút a maga kisebb szabadságával, de nagyobb biztonságával.

Ha háború van, múlt időbe minden igét! „Lélekzetétől meghervadt az élet, / A szellemek világa kialudt.” Ez csak az Előszó. 

Kimaradt?