Mindig van mélyebb, igazából csak ez elszomorító. Amikor azt hinném, hogy elértük rosszkedvünk telét, s már reménykedhetnénk a tündöklő nyárban, akkor kiderül, hogy csak most jönnek igazán a szürke mínuszok. A frusztráltság fagypontja, a sértettség burka, amelyet hiába kapargat az irónia, nem képes átütni. Fáradtak vagyunk, s féltékenyen őrizzük, ami nincs: a méltóságunk ábrándjait.

Onnan jut ez eszembe, hogy még az augusztusnál maradva mekkora értetlenkedő felháborodást váltott ki Laár András fotója. Huszadikán tette ki Bessenyő Pista bácsi képét a facebook-oldalára, ahogy nagy szigorral és kis bajuszban szorongat jogar helyett egy méretes kolbászt, országalma helyett meg egy rendes almát. Hiszen ő is István, és neki ez jutott.

Na, lett gyorsan is méreg, düh, szentségelés a szentségtelenítés nyomán. Merhogy (újra az örök „érv”) bizonyos dolgok igenis sérthetetlenek, azzal nem lehet viccelni, mert akkor elsorvadunk, kihalunk, nemzetpusztulunk. De hát mit is kezdene Isten odafent egy ennyire humortalan néppel? Egy hét után szűk lenne a mennyország a sok jámbor toleránsnak.

Hiszen tudjuk, a túlzott komolyság, a vérbenforgó szemmel védett jelképek mögött mindig az egyszerű önbizalomhiány áll, hogy minket bántanak, megint és újra, kint és bent is, idegenek, magukfajták. Pedig attól semmi sem sérül, ha nevetünk néha magunkon. Kiengedjük a csontokban lerakódni készülő gőzt, a mindent kikezdő savanyúságot. Ha egy kicsit lehajolunk, és átnézünk a lábunk között, ahogy azt Örkény doktor tanította. Mert miközben értjük a hozott szalonnával való patkányirtást, nem értjük a kolbászt, jó, utóbbi nem annyira szellemes, de mosolyogni azért lehet rajta.

A legkínosabb, hogy Laár, látva a düh-cunamit, magyarázkodása kényszerült, bár a levele igen elegáns volt. „Ezúton kérek Tőletek bocsánatot Besenyő István nevében, hogy ilyen félreérthető módon próbált törleszkedni nemzetünk nagy királyához, a saját kis pitiáner módján.” A saját kis szánalmas „birodalmának" jelképeit tartotta a kezében, írja, és ettől valahogy még inkább megkedveltük a gesztust. Mert a védelmezők szánalmasságában nagyon nehéz észrevenni az emberit. Csak egy hozzászólás részletét idézném: „Azt is tudom, hogy a magyar nemzeti szellemmel kapcsolatos viccelődés a magyarországi zsidókból váltja ki a legnagyobb lelkesedést. Csupán azt nem értem, hogy hasonló beállítások, persziflázsok miért nem születnek Mózesről, Jákobról, a Menóráról vagy a Tóra tekercsről?”

Most komolyan vessük fel, hogy a zsidók gúnyrajzai hova vezettek és milyen indulat állt mögöttük, miközben e kép mögött egyáltalán nincs ott a keresztényüldözés, a magyarság eltiprásának vágya vagy dühe? Hogy a vicc mögött csak az összekacsintás reménye bujkál, hogy elhúzzuk a szánk, s már megyünk is tovább ünnepelni?

Nemzeti nagyjaink kigúnyolása nem tréfadolog, mondják többen is, mert valahogy úgy képzelik ezt a szellemi örökséget, ahogy a vitrinben látható a múzeumban, megfelelő páratartalom mellett, sápadtan, és a múlt ködébe dermedten. Nem élőnek, hanem bebalzsamozottnak, ami előtt csak szavalni lehet édes vigyázzban, azt átírni és csipkelődni vele már nem, mert akkor ránk szól a teremőr.

Hát nem maradt belőlünk semmi a tankönyvbe bajuszt, szamárfület rajzoló diákból, aki a maga módján „értelmezte” át Mátyás királyt és Mária Teréziát? Hiszen úgy már nem is tűntek olyan félelmetesen komolynak. És valahogy megjegyezhetővé vált az egész holt szöveg.

Mielőtt bárkiben elpattanna az ér, ugyanazt írom magam is ide, mint Laár: „mindketten nagyon szeretjük a hazánkat, és nagyon örülünk annak, hogy magyarnak születtünk”.

Milyen furcsa, hogy ezt, akár egy rossz rokonlátogatáson, folyton bizonygatni kell.