Két tervezet borzolja a napokban a kedélyeket. Az egyik betiltaná az autóstopot. A másik lehetővé tenné, hogy azok a polgármesterek, akik az ellenzék saroglyájával megfeneklettek a politikai pocsolyában, átülhessenek a hatalom automobiljába.

Amennyire alkotmánysértő az utóbbi, épp annyira abszurd az előbbi.

Az autóstop betiltásának kezdeményezői azzal érveltek, hogy az adócsalás, mert az utazás végén a stopos hozzájárul az üzemanyagköltséghez, amelyet a sofőr vagy elfogad, vagy sem, de biztosan nem vallja be mint megvalósított jövedelmet, és nem adózik utána.

Röhejes lenne ez az okfejtés, ha nem lenne felháborító. Ám felháborító, mert mindannyian elevenen emlékszünk tizenéves-huszonéves korunkra, amikor diákként vagy turistaként „vígy magaddal, bátyó”-val utaztunk, viszonylag gyorsan és a lehető legolcsóbban. Volt emberséges trabantos, traktoros vagy kaolin szállító kamionos, akinek egy kézfogás volt a fizetség. Máig fel tudom idézni magamban a Radnai-havasok aljáig ingyen megtett több tíz kilométeres utat, vagy hogy miként mentett meg a tüdőgyulladástól az a gépkocsivezető, aki – miután egy augusztus közepi napon bőrig áztatott a sűrű eső, majd csonttá fagyasztott a hideg szél – lemenekített a Fogarasi-havasokból. Azóta is mindig megállok, ha gyerekes család, egyetemista vagy hátizsákos turista integet, és soha nem fogadok el egyetlen petákot sem „üzemanyagköltség hozzájárulásként”.

A trükköket is jól ismerem. Például azt, hogy két diáklány áll az Kolozsvár kijáratánál, kis kézitáskákkal, kezükben a derűlátásukról valló tábla: „Barátos”. (A kis székelyföldi falu neve.) Amikor fékezek, már odább lesek, a fák mögé, ahonnan ki is lép két srác négy hatalmas hátizsákkal. Ha nem egyedül utazom, ha nincs négy helyem a kocsimban, meg sem állok, hiszen ismerem a trükköt...

Most azt kívánják a törvénytervezet előterjesztői, hogy ne segítsük a diákokat, az anyáknak, akik a közeli városba vinnék orvoshoz kisgyerekeiket, mert megkárosítjuk az államkasszát, a taxis cégeket. A szállítási vállalatokat, amelyek kisbuszai már az indulási helyükről több utast szállítanak, mint ahány ülőhelyük van, s a falvak buszmegállói előtt úgy robognak el, hogy még csak nem is lassítanak. Arra akarnak rákényszeríteni, hogy – meggyőződéses környezetvédőként – ne csatlakozhassak, ahhoz az ésszerű világméretű mozgalomhoz, mely arra sarkall már nevében is, hogy Ne utazz egyedül – járj telekocsival... Ha pedig akaratukat megszegem, fizessek büntetést, akár 5 000 lejt. Azon töprengek, hogy ha apósommal és anyósommal utazom vagy négy barátommal, hogyan fogom igazolni, hogy az autómban ülők nem autóstoposok. Esetleg a Facebook segítségével kell bizonyítanom, hogy az autómban utazók ismerőseim? A gépkocsivezetői jogosítvány mellé ezentúl kötelező lesz a Facebook-profil működtetése is?

Képtelen, lehetetlen, értelmetlen ez a javaslat, ám Abszurdisztán hatályos törvényei esztelenek.

Hol vannak már azok az idők – Európának eme táján talán soha sem voltak –, amikor az autóstop divatba jött? Feljegyezték, hogy az amerikai szenátor-jelölt választási gyűlésre tartott egy déli államban, sofőrjével utazott autójában, amikor két ember az út mellett kétségbeesetten integetett, segítsen rajtuk, vigye el őket abba a kisvárosba, ahová igyekezett. Nem állt meg. A kampánygyűlés középére azonban a cserben hagyottak is megérkeztek, közbekiáltottak, felfedték a jelölt keményszívűségét, megírta a sajtó, s így a politikus elbukott. Akkor az emberség bizonyítéka lett a stoposok segítése. Ma már a hatalom szinte büntetlenül teheti meg azt, hogy betiltsa a stopolást.

Engedélyezheti viszont a politikai traszeizmust. (Noha volna erre a hűtlenségre, elvtelenségre megközelítően azonos értelmű magyar szó is, elveszne annak másodlagos értelme, amely akkor bukkan elő, ha utak mellett integető, de nem utazni óhajtó nőnemű személyekre is vonatkoztatjuk.)

A kormány ezekben a percekben, amikor e sorokat írom, sürgősségi rendeletben – alkotmányellenesen, mert ehhez Parlament által szentesített törvény kellene – lehetővé tette, hogy negyvenöt napon belül a polgármesterek, a községi, városi és megyei képviselők pártot válthassanak. (Ezzel határozatképessé válhat számos jelenleg ellehetetlenített tanács.)

A kormánypártiak is átigazolhatnának az ellenzéki pártokba, de minden bizonnyal nem esnek sokan a fejük lágyára. A tervezet egyértelműen azt támogatja, hogy azok a polgármesterek, akik ez alatt a két év alatt megtapasztalták, mily áldatlan ellenzékben lenni, odaállhassanak a hatalom szekerét tolni. S e szekértolás ugyancsak esedékes. Államfőválasztás közeledik. A szekértolás ezért jövedelmezőnek is ígérkezik.

Az ellenzék természetesen hevesen tiltakozik. (Úgy tesz, mintha nem emlékezne, hogy amikor kormányon volt, hasonlóan cselekedett, még a 45 napos határidő is egybevág egykori rendeletükel. Ráadásul szemtelenség a lakossági akaratra hivatkozni, hiszen a liberálisok polgármestereit és tanácsosait nem a szociáldemokraták ellenében, hanem azok szövetségeseiként választották meg.)

A bukaresti amerikai nagykövetség közleményben fejezte ki aggodalmát.

Az ellenzéki polgármesterek pedig lelkesen integetnek: Vígy magaddal, Ponta bátyó!

Amit erről a kormányrendeletről már most, elfogadásának pillanatában el lehet – el kell – mondani: megcáfolhatatlanul bizonyítja, hogy Románia neofeudális állam. A hatalom iránti hűségért bér jár. Az ellenzékiségért éhbér.

Hogy mikor lesz itt pénzügyi autonómia, könnyen belátható.