Új állatszelídítő a cirkuszban. Ezen az álláson időnként tragikus űrt hagy maga után a távozó szelídítő, cirkusz nem lehet meg a vonzó látványosságot és nézőcsalogató egzotikumot jelentő állatsereglet nélkül, az igazi szelídítő viszont csak a saját maga által szelídített állatokkal dolgozna szívesen. A showbiznisznek forognia kell, a cirkusz folytonos turnén jár, a naptár minden napjára megvan a helyszín és az előadás időpontja.

Vannak szakmák, hivatások, amelyek nem papírral és végzettséggel működnek, hanem a tehetség, a hozott adottságok szelektálnak. Csak a porondon nyújtott teljesítmény számít. Az állatszelídítő jelentkezett, felvették, kapott egy rövid türelmi időt, ameddig összeszokik az állatokkal, s utána penderülhet a közönség elé, az arénába.

Az állatok, a vadak és kevésbé vadak, a félelmetesek és hatalmasak természetesen azonnal tudták, hogy ál-állatszelídítővel van dolguk. Pedig nagyon vágytak már egy valódi szelídítőre. Itt a cirkuszban megvolt mindenük, nem kellett vadászni, megküzdeni a többi vadállattal a szűkös forrásokért, rettegni, hogy mikor érkezik valami unatkozó milliomos, aki csak egy fényképért és egy darab trófeáért ki akarja ontani a vérüket.

A manézsban sajátos szabályok működnek: minden állat egyenlő, csak végre kell hajtani a megtanult mutatványt, és közös a siker, tódul a közönség, van bevétel, működik a rendszer. A vadállatok azt szerették volna, ha valaki valóban megszelídíti őket, kihozza a bennük rejlő jobbik állatot. Onnan nézve élet és halál ura, Isten, a sorsuk intézője, a mindenben döntő hatalom: egy kicsiny, törékeny ember. Miből van a hatalma?

Mind úgy kezdték a korábbiak, amíg az emlékezet vissza tud nyúlni, mintha szép szóval és kockacukorral akarnák fölépíteni a szórakoztató előadást a nagyérdemű elbűvölése céljából. De hátuk mögött tartották a korbácsot és a szöges botot, és fájdalommal, veréssel, kínzással hajtották bele az állatokat a mutatványokba. És lélegzetet visszafojtó előadás-technikákat találtak ki: körben töltött fegyverekkel álló asszisztensek, vaskos rácsok, biztonsági berendezések, és a porondon a mutatványos láthatóan megküzd az ellenséges, kitörni akaró fenevadakkal. Pattog az ostor, suhint a korbács, a kéz a zsebben pisztolyt markol…

De változott a világ, változott a cirkusz is. Elítéljük az erőszakot, az agressziót, bölcs és békességes eszközökkel is ki lehet vonulni a porondra, ahol a szelídítő valóban megszelídíti, és a szeretet hatalmával hajtja produkcióra a vadakat. Varázslatot akarunk, illúziót, a csodát ott a szemünk előtt. Vagy vérfürdőt.

A vadállatok tudták, érezték, hogy egy kóklerrel, egy csalóval, egy ál-állatszelídítővel van dolguk, de nem tettek semmit. Egyrészt féltek attól, hogy ennek lelepleződése után csak rosszabb jöhet, ebben az álságos hazugban volt egy kis félsz a bukástól, s ez elviselhetővé tette, másrészt a dzsungeltől távol kerülő vadakból lassan kihal a vadság, az ösztönök éles, harci készültségére semmi szükség, amíg van élelem és létbiztonság. Természetesen a felnőtt állat szabad elhatározásából azt tesz, amit akar (ameddig ezzel más állatok szabadságát nem korlátozza).

És működik a cirkusz, az ál-állatszelídítő sikeres porondművész lett, a közönség ámul a mutatványokon, és az idő múltával a kókler maga is hiszi, hogy ő képes irányítani és vezetni a vadakat, alázatra semmi szükség. Hivatása és küldetése: még több és még bravúrosabb cirkuszi produkció porondra állítása megszelídített fenevadakkal.

*

Márai Sándor 1968-as naplójában sajnálkozik, hogy kikopott az újságokból, pedig most szívesen írna egy vezércikket (De Gaulle-ról) az Ál-állatszelídítő címmel. Fél évszázad múltán – a cím felhasználásával – nem követek el semmi rosszat, remélem. Csak emlékeztetőül: a nagy francia államférfi sorban mindenkit elárult, akik hittek benne, hatalomra segítették, nekiment az USA-nak, a dollárnak, Angliának, Kanadának és ahol tudta, gyengítette a szövetségi rendszert, amelyhez országa tartozott. Mindennek ellensúlyozására keményen nacionalista retorikát használt.