A nyelv mint politikai játszma eszköze – ettől irtózom valósággal. Kialakul egy-egy szótár és egy nyelvtankönyv, amelyet egy közösség (bármilyen közösség) problémátlanul, reflektálatlanul, vagy éppen nagyon is tudatosan használ.

Mint a magát kommunistának nevező diktatúra. Sokunknak vannak még emlékei. „Hazaáruló”, „idegenszívű”, „a nemzet ellensége”, „rossz román”, „az ötéves terv teljesítése”, „a munkásosztály érdekei” stb. Ma már nincs egy csomó minden, a nyelvhasználat mégis visszaköszön. „Egyetlen vezérünk”, aki „megmutatja a Nyugatnak”, s „pártunk”, oppardon, „hazánk hajóját hófödte csúcsok felé vezérli”, itt van egy lépésre tőlünk a maga XIV. kongresszuson elhangzott beszédével, s kell-e mondanom, hogy a Nyugat bűnös mindkét beszédben? Mélységesen és árnyalatlanul bűnös. Még a képzavarok is ugyanazok.

És persze mindig akadnak, akik tudják, mit beszélnek, de nem zavarja őket. Olykor szórakoztat, máskor megdöbbent az immoralitásnak ez a kavalkádja. „Nem mi voltunk az ön értelmiségijei – ön volt a mi elnökünk” – mondta nemrég az egyik legnagyobb formátumú román értelmiségi, s a csatornák tele vannak olyanokkal, akik aszerint beszélnek, hogy mit várnak el tőlük, honnan kapják a pénzt és a pozíciót. A timesnewroman című zseniális román vicchonlap kedden megjelentetett egy cikket: „A nehéz napokra! Mircea Badea emlékezetből bronzba öntötte Voiculescu seggét.” A most éppen perbe fogott, a romániai közéletben Varánusz néven ismert médiamágnás többek között az Antena tröszt tulajdonosa – tudja a műsorvezető, hol legyen a nyelve. Sok ilyen bronzsegg kallódik mindenfelé, gondolom. „Nyelvével nyal a nemzet!” – írta Láng Zsolt réges régen, és nagyon úgy van. Sokan már csak úgy tudnak élni, ha nyalnak. A magyarság érdekében, a románság érdekében, az erdélyi magyarság érdekében – végeredményben mindegy. Egy jó ürügy még a bronzot is karamellé teszi.

Ezzel szemben mi a nyelv? A nyelv az, ami folyamatosan teremtődik, teremtül, valahogyan magától. A nyelv mérhetetlenül több és gazdagabb, mint azok a használók, akik bezárják magukat egy kétpólusú karámba. „Az erdélyi magyarság – kedélyi badarság.” Ez a nyelv: felháborító, pedig csak csintalan. Vagy semmi magyarság, csak beszélünk. Az is a nyelv.

A XIX. század elején Boguslawski volt az egyik legnagyobb lengyel színészek egyike. Lengyelország orosz uralom alatt nyögött, s a kormány bábszemélyiségekből állt, akik orosz parancsra cselekedtek – ők voltak az Ikszek, akikről (tulajdonképpen azonban Boguslawskiról) Spiró György regénye szól. A bábkormány miniszterelnöke egyszer felkeresi a színészt, és előadja, hogy még egyszer, utoljára játszhat, többször azonban nem, mert tehetségének dinamikája, örvénye olyan, hogy bár készségesen törleszkedne a politikumhoz, ő maga sem tudja, mit fog tenni a következő pillanatban. Boguslawski nem „nagy lengyel”, és nem „hazaáruló” – színész, akit leteper a tehetsége. Egy nagyon nagy színész.

Én azt hiszem, a nyelv is ilyesmi.