Gyermekkorom meséiben gyakran szerepelt a szegény ember harmadik gyermeke, aki elindult, hogy megkeresse a gonosz óriás (tűzokádó sárkány?) által elrabolt királykisasszonyt, s vándorlásai során – az Üveghegyen túl – elérte a bronz-, majd az ezüst-, végül az aranyerdőt. Történt, ami történt, a harmadik gyermek általában 3:0-ra verte az óriást (vagy a mindenkori ellenséget: sárkányt, világválságot, liberális demokráciát).

Telt, múlt az idő, Kelet-Európába beköszöntött a komenyizmus (mondták még sokoldalúan fejlett szocializmusnak is) a maga diktátoraival, a nép pedig hosszan tartó, hatalmas tapssal fogadta. Az Üveghegyen innen Ceau elvtárs szervezte a nappalainkat meg az éjjeleinket, a szabad szombatjainkat nem, mert azok nem léteztek. Ettünk, amit osztottak az alimentárában, a vége felé már csak füvet. Ezt Ceau elvtárs meg is magyarázta: ha füvet eszik is a nép, de akkor is visszafizetjük a küladósságot. Lejárt a küladósság, Ceau elvtársat falhoz állították, s itt álltunk pendelyig szabadságban. Szavam ne feledjem, 1990-ban mindent átfestettek, ami a Gonosz Diktátorra emlékeztetett, de tova 1993-ban még láttam egy útmenti plakátot, amelyen az állt az ország hivatalos nyelvén: „Akinek a jövőben erdői lesznek, annak aranya lesz”. Bizony mondom néktek, gonosz ember volt, de ebben történetesen igaza volt.

Idő teltével a hosszan tartó hatalmas tapsok elmaradtak, jöttek-mentek a párttitkárok, kormány- és államfők, törvényeket is hoztak erről-arról, ha hinni lehet a szóbeszédnek, még a nyers farönkök exportja is meg volt tiltva, mégsem sikerült megállítani azt a folyamatot, melynek jeleit naponta látom. Amíg a Novi 7 negyedben a nagy saroktól eljutok a kicsi sarokig, legalább három darab, derekasan megpakolt rönkszállító jön velem szembe az úttesten, s haladnak Nagyvárad felé. Ha hiszitek, ha nem, ezek az autók szépen átmennek a határon, s eljutnak a nagy nyugati fafeldolgozó üzemek gattereihez. A meséből még sok hátra van, az erdeinkből egyre kevesebb.

Régi időkben is foglalkoztatta az embereket az erdők sorsa – bár akkor még az ökológiai egyensúly, a fenntartható fejlődés, a grínpisz valamint a brassói, tusnádi (itt további 98 helynév következik) kukázó medvék veszélye még föl se merült –, magam is olvastam az 1900 előtti  székely lapokban: többen is elméláztak azon, milyen épületes dolog lenne erdőkkel betelepíteni a Mezőséget, de reményfelhők eregetésén túl nem jutottak tovább.

Közben a verespataki arany is ’meggondolkozott’, hogy ő is menne, mer’ né, az erdők fái is milyen ügyesen vonulgatnak kifelé, de megtorpedózták az aranybánya tervét. Az erdőirtást nem. Aztán megszületett a rétyi fafeldogozó kombinát terve, amely szült ugyan némi ellenkezést, de csak olyan ’futok még egy kört’ jellegűt. Az üzem közelebb hozza a gattereket az erdőkhöz, de csak ennyi.

Ha rajtam állna, jóváhagynám az aranykitermelést – és megszorítanám az erdőirtást. Ugyanakkor országos programmá tenném az erdőtelepítést (az arany árából erre is jutna, ha nem lopnák el a felét). – Pár éve riportot láttam a tévében egy szucsávai fickóról, aki több százezer fenyőcsemetét ültetett a megyéjében. Uniós pénzekből, önkéntesekkel. Elment-e valaki a Hargita aljáról, hogy megnézze, miként kell ezt csinálni? Avagy: „ilyent münk es tudnánk, de nem akarunk”.

Régebbecske, amikor az erdő gazdái a fejüket még gondolkozásra is használták, akkor szigorúan szabályzott mennyiséget termeltek ki: szálalással. Ma a tarvágást gyakorolják. Mer’hogy „az erdő az enyim, ingyen nő benne a fa, s az árábúl komputert veszünk a gyermeknek, hadd nézze rajta a filmeket, ne maradjon olyan buta mint én”.

Különben a dakota indiánok már kétszáz évvel ezelőtt megmondták: „Sápadt arcú testvérem, ha kifogtad az utolsó halat, megmérgezted az utolsó patakot és kivágtad az utolsó fát, akkor rádöbbensz, hogy az aranyat nem lehet megenni.” – Adalék a 21. századból: az Üveghegy helyét pedig átveszi a Pillepalack-hegy.