Papp Sándor Zsigmond: Unortodox hátraarc

Ha sikerült egy napot politikamentesen eltöltenem, azt már félig-meddig győzelemnek könyvelem el. Ha nem beszéltem, főként vitáztam róla. Bár ez utóbbit egyre gyakrabban teszem, ha egy Gyurcsány- vagy Orbán-hívővel találkozom, inkább mindent ráhagyok. Gyorsabban végzünk. Talán azért is, mert a vakhit nehezen összeegyeztethető a valódi beszélgetéssel. Hiszen a hívő csak addig kíváncsi az érvekre, ameddig a saját igazát támasztják alá, amint kilépünk a komfortzónából már az a minimum, hogy ostobának néz. Az ördög ügyvédjének. S jön a sértődés, a hisztéria, a düh.

És így leszünk napról napra idiótábbak.

Nemrég az Európa kiadó vezetőjével, az egyik legjelentősebb műfordítóval, M. Nagy Miklóssal beszélgettem, s arról is szó volt, amit legújabb könyvében (Ha nem is egy bomba nő) említ, miszerint nálunk a világhírű írókat is csak 400-500 példányban lehet eladni. Egyszerűen nincs több magyar olvasójuk. Mert manapság „jelentős szellemi energiákat köt le az, hogy az olvasók jó része úgy keres könyvet, hogy azzal is kielégítse a gyűlölködés iránti igényét”. Inkább az egyik vagy másik politikus fejében turkálunk, semmint jó irodalom, zene, színház iránt tájékozódnánk. Persze, értem én, hogy manapság még mindig túl sok minden függ egy-egy politikuson. Túlságosan bele tud pancsolni még az életünkbe. És szinte versengenek azon, hogy ki tud nagyobb ostobaságot mondani, aztán azon napokig csámcsogjon mindenki.

M. Nagy diagnózisa: ez a politikaközpontúság elbutítja a társadalmat, és egyre inkább meghatározza a könyvkiadást is. Míg régen jobbára a szerkesztői ízlés döntötte el, hogy egy kiadó ki vagy mi mellé teszi le a garast, ma már inkább a piac diktál, vagyis az egyre torzuló, és hiányzó ízlésre figyel a művelt szerkesztő, különben csődbe mennek. Ma már az egykor oly fontos sorozatoknak, mint a Lyra Mundi vagy a Mérleg, esélye se lenne. Nobel-díjas szerző is csak akkor fogy, ha fogyasztható is egyben: könnyed, olvasmányos. Amiért egy kicsit is meg kellene dolgozni, azt inkább kidobjuk az ablakon. Már ha egyáltalán hazavittük.

Pedig jó ízlés csak úgy alakulhat ki, ha folyton kóstolgat az ember. Kipróbál meghökkentőnek tűnő ízeket is. Aztán dönt: Saramago marad, Jelinek megy. Bár ez utóbbi is kiváló, ám nem fekszik nekem. Nem bizsergek tőle, túlságosan érzem a szövegben az alkotót, hallom a billentyűzet kopogását.

A politikus ostobaságához viszont nem kell semmi plusz. Ráadásul, és ez még szomorúbb tapasztalat, mintha évről évre egyre rosszabb anyagból válogatnának: egyre szervilisebb, gondolatmentesebb, hitványabb alakok tűnnek fel a kedves vezetők mögött. Grendel mondta nemrég a FISZ írótáborában: úgy tűnik politikusi karrier mindkét oldalon csak talpnyalással indulhat el. Aztán annyira megszokja a szolgalelkűséget, a szavazógép monotonitását, hogy már nem is akar önálló gondolatokat. Minek az? Még elveszti azt a jó kis zsíros állást, pedig most évekre megszedheti magát, ha jókor és jó helyen fogja be a pofáját, és kapcsolja ki az agyát.

Hogyan is fogadhatná be akkor az igazi irodalmat, amikor az kicsit mindig kényelmetlen. Ellentmond és küzdelemre késztet. Az arcunkba mászik. Nem enged elsunnyogni az egyszerűség felé. Kérdéseket és kételyeket fogalmaz meg. Erre a politikusokért kamaszként rajongó már nem képes. Csak autogramot szeretne, meg hogy a rajongás tárgya érjen hozzá. Csak egy pillanatra, mert akkor talán elmúlik minden baja, s egy nap, az evezőket behúzva talán ő is megpróbálhatna a vízen járni. De nem a teremtés bizsergető érzése miatt. Hanem a vakhit pillanatnyi csodájával, amíg le nem húzza a hínár.

Így lesznek gondolatok helyett szitokszavaink. Liberális, nemzeti, haza, másság: már rég az indulat hívószavai, pedig milyen jókat beszélgethetnénk ezek érvényességéről, ha egy pillanatig is komolyan vennénk magunkat. De hát az mennyivel fárasztóbb egy jó kis fröcsögésnél.

Nem sajnálom magunkat, mert megérdemeljük. Őket is, magunkat is. Azt a rettenetes légkört, amely körülvesz, és amely nem enged semmihez sem közelebb önnön őrültségünknél. És akkor most mondjam azt, hogy milyen jó az az új orosz nagyregény, a Lazar asszonyai? Hogy feltétlenül olvassák el, ha idejük engedi? De hát nem lenne ez egy túlontúl unortodox fordulat?

Kimaradt?