Krebsz János: Dobjuk ki Adyt!

Kevésbé hangosan és diplomatikusabban: azt javasolnám, hogy vegyük ki Ady Endrét az általános és középiskolás tananyagból.

Megmagyarázom, megindokolom, levezetem logikusan. Csak semmi indulat. Sőt előzetesen tisztában vagyok azzal, hogy rengeteg tiltakozás fogja követni az intézkedést a politika és a kultúra ellenzékes, ellenséges oldaláról, de az éppen növelni szokta az elszántságot, a harci kedvet. Elsőként a Magyartanárok Egyesülete fog tiltakozni (amelynek tagja a jelen cikk írója, s némiképp Schrödinger macskájának érzi magát).

Induljunk logikusan onnan, hogy a jelenlegi közmegelégedéssel működő politikai vezetés a Tisza István nevével fémjelzett korszakban találta meg példaképét és elődjét, ennek jeleként újraállíttatta az államférfi emlékművét a parlament előtt, s eszményeiben és intézkedéseiben (amelyek részletezésétől itt eltekintünk) igyekszik a nagy mintaképet követni. Ezzel szemben viszont ott van a tananyagban Ady Endre költészete és publicisztikája, amely keményen kritizálja Tiszát, vad geszti bolondnak nevezi, és summázva az egész korabeli politikai osztályt az úri Magyarország konzerválójának tartja, amely nem képes a nyugati minta, a modernitás befogadására, és az ország fejlett pályára állítására.

Ez a pillanatnyi ellentmondás már megindította kormányhű publicisták gondolkodását, akik fecsegős televízió műsorokban elmondják nézőiknek, hogy ez az Ady Endre bizony részeges, vérbajos, kibírhatatlan alak volt, férjes asszony volt a szeretője, sőt Tisza István miniszterelnök (aki pap által megáldott házasságban élte példásan erkölcsös életét) adott neki pénzt, amikor egyszer nagyon megszorult. Konzervatív logikánk szerint nyilván annak van igaza, aki az ország sorsát felelősen és erkölcsösen irányítja, s nem igazán vesszük komolyan azokat, akik valamilyen liberális téveszme nevében részegen gúnyt űznek a vezetőinkből és eszményeinkből.

Magyartanárként korábban is belefutottunk hasonló helyzetekbe, amikor például Shakespeare Julius Caesarjának tanítása idején feltűnt néhány jó emlékezetű diáknak, hogy a történelem tantárgy keretében megtanult ismeretek szöges ellentétben állnak a reneszánsz drámaköltő véleményével. S ilyenkor (tévelygő tanárként, egy másik, bűnös rendszer kiszolgálójaként) kihasználtuk az alkalmat, hogy a reneszánsz és a felvilágosodás fegyvertényeként rögzítsük az ifjú elmékbe: a szellem nagykorúságának első lépcsőfoka a kételkedés, nemkülönben a tekintélytisztelet és a babona elvetése. Európa így lett azzá, ami most, a szabadság, testvériség, egyenlőség hazája, amely le tudta nyomni a születési előjogokra épülő rendi társadalmat… (bár ez a küzdelem még folyamatban van).

Az első világháborút megelőző (és a követő) berendezkedés minta a jelenlegi országépítők (gyarapítók) számára, és ezt a normalitást be kell vezetni a kultúra területén is. A centrális erőtér figyelme ki kell terjedjen a szellemi élet alapjaira.

Hogy mekkora felháborodás követi majd az intézkedést? Szerintünk semekkora. Kimatekozzuk. A középfokon tanulók harminc százaléka számára amúgy sincs közismereti tananyag már, tehát egyharmad számára tökmindegy az Ady Endre. A középosztály szakközépbe vagy gimnáziumba adja a gyerekét, ők adják a kétharmadot meg a Civil Összefogást nagyobbrészt, a nyugdíjra szóló megtakarításaikat is szó nélkül odaadták, miért reklamálnának egy Adyért?

Marad az ellenzéki pártokat támogató, Nyugat-imádó liberális, megosztott kisebbség. Azoknak azt ajánljuk, hogy fogadjanak a lakásukba egy Ady Endrét vagy egy cigánycsaládot, ha ennyire fontos nekik a szociális érzékenység meg európaiság. Nem csak dumálni kell róla!

Természetesen nem arról van szó, hogy betiltanák Ady Endrét. Otthon, a saját lakásában bárki azt a költőt olvassa, amelyiket akarja, sőt nyugdíjközeli magyartanároknak meg kell engedni, hogy továbbra is tanítsák. Meg írhatnak vezércikkeket, gyűjthetnek aláírást, nyilatkoztathatnak külföldi szaktekintélyeket. Fölzárkózhat a kérdés a német megszállás emlékműve mellé.

Talán még a kisebbségiekkel kell gondolni, a romániai magyarság valamiért a magáénak érzi Adyt. Velük el lehet játszani a régi bevált játékot, hogy a Tőkés (vagy a Szász) gyorsan állást foglal a kérdésben, és akkor az RMDSZ marad benn a csávában. Ha egyetért ezekkel a pofákkal, akkor hol az önállósága, ha meg szembehelyezkedik, akkor ő az akadálya a magyar egységnek.

És eközben meg lehet hirdetni ösztöndíjakat fiatal, ambiciózus irodalomtörténészeknek, hogy kutassák egy kicsit meg a századforduló és a századelő kultúráját, és készüljön már egy új hazafias kánon, amely azokat az értékeket népszerűsíti, amelyekre erkölcsünk és országunk épül, nem pedig a buzilobbi alá ad lovat. A ciklus végére akár új irodalom- és szellemtörténeti összefoglaló művek születhetnek. Addig is a tankönyvszerzőknek és tantervíróknak a figyelmébe ajánljuk a tárgyalt korszak méltatlanul elfeledett költőjét: Szabolcska Mihályt. Tiszta, egyszerű érzelmeket dalol, a házasság szentségét ápolja, minden szava és sora érthető.

S ha majd felnő az a nemzedék, amely Szabolcska sorokat tanul meg memoriterként (nem azt, hogy „Góg és Magóg fia vagyok én”, akik ugyebár ószövetségi (!) szereplők, akikhez a magyarságnak bizonyítottan nincs köze), akkor az Országház homlokzatára is föl lehet vésni valami szép idézetet Szabolcskától az európai zászló mellé. Vagy helyett. 

Kimaradt?