Gál Mária: Másoknak miért megy ez?

Tavaly nyáron éreztem először úgy idegen országban, hogy ott akár el is tudnám tölteni hátralévő napjaimat. Ha nem is honvágy nélkül, de tudnék ott élni, talán otthon tudnám érezni magam. San Marino volt az a hely. Egyszerűen elbűvölt a városállam nyitottsága, nem lenéző-lekezelő szívessége a mindenféle idegenek iránt.

A világ egyik leggazdagabb, leggondtalanabb országában tapasztaltam meg azt, hogy nincsenek első- és másodosztályú turisták, ugyanolyan barátságosan viszonyultak oroszhoz, magyarhoz, románhoz, mint a vastag pénztárcájú nyugatiakhoz. A boltok előtt cirill betűs feliratok hirdették, hogy oroszul is beszélnek, a bejáratok előtt kelet-közép-európai nyelveket ismerő fiatalok álltak és szólították meg az arra járókat, kit-kit anyanyelve szerint. A boltos azonnal ledarálta azt a néhány szót vagy tőmondatot, amit magyarul tudott, s mindent tudni akart, kérdezett, ismételte utánunk a magyar szavakat.  Nevetett, és vele tudtunk nevetni, mert mindez őszinte volt. Számára természetes volt, szinte a lényéből adódott.  Így szocializálódott.

Egyes számot használtam, de csak azért, mert egyenként, minden boltra és boltosra, vendéglátó ipari egységre, az utcán információért megállított járókelőre igaz. San Marinóban jó volt magyarnak lenni, San Marinóban jó olasznak, orosznak, németnek és bárminek lenni. Mert San Marinoban jó lenni, mert ez az ország/város úgy fogad el, annak, ami és amilyen vagy. Nekik ez megy. Szemmel láthatóan könnyen.

San Marino elvarázsolt, de néhány napja mégis új póthazát találtam magamnak. A hegycsúcson fekvő kis mesés városállam egzotikuma után egy tényleges ország mellett tettem le a garast. Szlovéniában, Koperben-Capodistrián írom e sorokat, s amióta néhány napja ide érkeztem, csak kapkodom a fejem a csodálkozástól.

Azt, hogy gyönyörű, tiszta és rendezett ez az ország, azt tudtam, mert néhányszor már átutaztam rajta, egy-két kávé erejéig megállva. Az útikönyvek szerint síparadicsom, de nyugodtan mellé írhatnák, hogy a nemzeti kisebbségek paradicsoma is. Valami olyasmi, amire a kárpát-medencei kisebbségségi sorsban élő magyarság, baltikumi, ukrajnai oroszok, horvátországi szerbek, anyaországuk határain kívül élő lengyelek, románok… legmerészebb álmaikban is csak hosszú távú célként mernek gondolni.

Az alig több mint kétmilliós állam lakosságának 89 százaléka szlovén, 10 százalékát a volt jugoszláv tagállamok más népei – horvátok, szerbek, bosnyákok – teszik ki, és van két mini, de őshonos kisebbség, a hivatalos adatok szerint 0,5-0,5 százalékos magyar, illetve olasz kisebbség. A mifelénk megszokott statisztikai csúsztatásokkal ellentétben, a szlovén statisztika inkább felfelé csúsztat, ugyanis a magyar közösség már nagyon régen nem tíz, inkább csak egy hatezres közösség. Szlovéniában mégis három hivatalos nyelv van: a szlovén mellett a magyar és az olasz.

És mindez nem csak papíron. Abban a régióban, ahol az adott kisebbség él, minden kétnyelvű – nemcsak az utcák és a közfeliratok, hanem szó szerint minden. A közhivatalokban, de nagyforgalmú helyeken – boltokban, benzinkutaknál, postán, kórházban, rendelőintézetben, fagyizóban, vendéglőben, minden ott dolgozó ismeri többé-kevésbé az adott kisebbségi, regionálisan hivatalos nyelvet. És senki sem botránkozik meg, ha épp ezt a kisebbségi nyelvet kell használnia. Sőt azon sem, hogy a központi költségvetés teljes mértékben biztosítja a kisebbségi nyelven működő iskolák, kulturális intézmények, médiumok működését.

Magyarországról úgy jöttünk át, hogy elnéztük az utolsó MOL kutat. GPS-ünk szerint több már nem volt, de egyszer csak mégis ott virított előttünk a jól ismert embléma. Minden magyarul volt kiírva, fel sem tűnt, hogy a magyar nem felül, hanem alul szerepel. Magyarul rendeltünk, csak azon lepődtünk meg, hogy euróban mondták az árakat. És csak ekkor tűnt fel a kiszolgáló fiú akcentusa is. Lehetne ezt a határ közelségének is tulajdonítani, de akkor gondoljunk csak Berettyóújfalúra vagy Nagyváradra…

Itt Capodistrián, a szlovén Koperben sem azért lehet gond nélkül olaszul kommunikálni, nem azért megy főműsoridőben olasz nyelvű híradó, mert 25 kilométerre van Trieszt, vagy mert a félsziget túloldala már Olaszország. Hanem azért, mert itt a többség is az iskolában tanulja a kisebbségi olasz nyelvet, mert természetesnek tartják, hogy a velük évszázadok óta együtt élő kisebbségnek alapvető joga anyanyelvének korlátlan használata.

És mit ad Isten? – Szlovénia ettől nem hullott szét, nem szűnt meg egységes államként létezni, nem lett ettől kevésbé szlovén egyetlen szlovén sem. A kisebbségek pedig tényleg hazájuknak érzik az országot, ahol élnek. Szlovénia számíthat az olaszokra és a magyarokra, mert az olaszok és magyarok is számíthatnak Szlovéniára.

Hétfőn a szlovén Nova Gorica és az olasz Gorzia fölött magasodó Monte Santon – Sveta Goran Giorgio Napolitano olasz és Borut Pahor szlovén államfők emléktáblát avattak az első világháborús katonák emlékére. Itt húzódott az első világháborús frontvonal, a hegy 1921-1947 között olasz, ma szlovén fennhatóság alatt van. Az emléktábla mellett békepadot állítottak fel. A két államfő hosszan üldögélt csöndben rajta, majd a 89 éves Napolitano azt mondta, a béke nemcsak azt jelenti, hogy nincs háború, hanem együttműködést, közös erőfeszítést, szolidaritást is.

Ha igaza van az olasz elnöknek, akkor Szlovéniától keletre mindmáig háború van. Vagy legalábbis nincs béke, csak fegyvernyugvás. S bár szeretjük minden nyavalyánkat a politikusokra kenni, nem csak az ő hibájukból. A mi lelkünkből hiányzik a béke, mi nem vagyunk még készek arra, amit a szlovénok természetes egyszerűséggel megoldottak. Addig, míg Nagyváradon nem szolgálnak ki ugyanúgy mosolyogva, ha magyarul szólalok meg, vagy a Székelyföldön, ha románul, míg Gyulán és Békéscsabán nem találom meg a tájékoztatókat román, Kolozsváron vagy Szatmárnémetiben magyar nyelven is, addig a mi politikusaink nem egymás mellett ülnek a békepadon, közösen gyászolva egykoron egymás ellen harcoló őseinket, hanem maguk is tovább csörtetik a modern vértezetet egymás ellen.

Most épp Brüsszelben néznek farkasszemet, ki az Európai Bizottság, ki a keresetet benyújtó kisebbségek oldalán. Pedig a kifogásolt Minority Safe Pack semmi mást nem akar, csak egy békés, nagy Szlovéniává varázsolni az Európai Unió minden tagállamát. Olyan országgá, ahonnan nem vágynak el a kisebbségek, ahol otthon érzik magukat.

Az otthonért pedig az ember, bármilyen nemzetiségű is, kész áldozatokat hozni. A legnagyobbat is.

De arra is van sajnos nagyon is friss, nagyon is fájdalmas példa, hová vezethet a kisebbségekkel szembeni ellenséges hatalmi erőfitogtatás. A Krímben és Kelet-Ukrajnában mindaddig csönd volt, míg Kijevben vissza nem vonták a kisebbségi nyelvhasználati törvényt. 

Kimaradt?