“Cea mai urîtă”, a legellenszenvesebb – egészíti ki Alexandru Graur, a neves sportújságíró, gyermekkorom nagy kommentátora Cristian Ţopescu és Cornel Pumnea mellett (azért mégis Ţopescu volt a legjobb, Pumnea tán a leggyengébb) egy műsorban a beszédpartnert, aki azt fejtegeti, ez a „legeurópaibb” brazil válogatott. „Să ne ferim de asemenea cuvinte”, kerüljük az ilyen szavakat – óvatoskodik a másik, de hát nincs mit finomkodni.

Az egyenfoci a világ legnagyobb, legsúlyosabb, legélesebb válsága – a gazdasági elbújhat mellette. Ahol olyan zsenik, mint Messi, Neymar, Fellaini, Robben, Van Persie arra kényszerülnek, hogy „okosan”, „óvatosan” játsszanak, vagy ha nem, hát beleszürkülnek a rengeteg meggondolásba, ott baj van a világgal. A zseni per definitionem kockázat, a csapat veszélye és gyönyörűsége; s mert kockázat, hát önveszély is egyben, hiszen nem lehet cselsorozatban vágtatni, ha előbb meggondolod, mi lesz, ha elveszted a labdát. A zseni mindig, minden területen szembemenés a világgal, nem-törődés a világ szabályaival, ezeknek a szabályoknak a lelkes és hanyagul elegáns áthágása, a hátvédek megőrjítése. Tessék megnézni egy Cruyff-, egy Platini-, egy Maradona-, egy Bergkamp-, egy Zidane-felvételt, a selecao Ronaldóját, Ronaldinhót: árad belőlük az öröm, hogy mehetnek, hogy olyan vektorok mentén mehetnek, melyek számukra is előreláthatatlanok, hogy belevethetik magukat a szabadságba. Kakát focizni látni – ezt az élményt csak igenév-halmozással lehet egyáltalán megközelíteni. A pontos, kemény Gabriel Heinze ma sem érti, hogyan rúghatott gólt a brazil csatár, hogyan mehetett el mellette. De hát Gabriel Heinze egy lelkes földi lény csupán. Ha azok mennek, akiket felsoroltam, az olyan, mint mikor a vadász fokozatosan „belelazul” az iszonyúan fárasztó vadászatba.

A mai foci olyan, mint amikor rettenetes finomságunkban lefényképezzük az állatot. Nem a követés, a kutyák, a hajtók öröme, nem a puska örök veszélye és önveszélye a kézben, nem az orrlyukak remegése, csak a folyamatosan számítógép előtt szörföző mandarinisztikus elképzelései nagyvadról és halálról, mint amikor meglepődünk, hogy az oroszlán nem cukkinit faldos valamilyen Pachelbel-muzsika hallgatása közben, s hogy a hiénát nem lehet megkérni, legyen ez egyszer könyörületes.

Valamikor a nagyvadakat hagyták nagyvadaknak lenni: mogorváknak, szeszélyeseknek, sziporkázóknak. Savicevic, Roberto Baggio, Paul Gascoigne, hogy ismét csak néhány példát mondjak. Persze Messi és a többiek is példa, de nem győzöm eléggé ismételni, hogy Klinsmann mögött a csapat is olyan volt, amelyik támogatta a zsenialitást; ha semmit nem értett is belőle, annyit megértett, hogy nem hagyható ki a világból, ahogy meg sem tervezhető, módszeresen megrajzolt edzői tervekbe nem belerajzolható. És ami még fontosabb: ilyen volt a világ is mögötte.

Én mindig szívesen nézem a focit, mert minden kiábrándulás ellenére mindig találok benne szépet, fantáziadúsat, meglepőt. De egyre inkább csak a labdában bízom.