Szlávosan hangzó beszédre lettem figyelmes a magyar kisváros főutcáján egy bolt bejáratánál. Mire közelebb mentem, épp abbahagyták, a férfi továbbállt. A hölgy, akit nem először láttam abban a rövidáru-boltban, kissé meglepődött, amikor nem a függöny áráról kezdtem érdeklődni, hanem arról, hogy oroszok-e vagy ukránok, ugyanis abból a beszélgetésfoszlányból, ami eljutott hozzám, megállapítani nem tudtam. Attól meg végképp elámult, hogy interjút akarok, az érdekelne, hogyan élik meg az otthontól távol azt, ami manapság az orosz-ukrán viszonyban és Dél-Kelet-Ukrajnában történik.

Az interjú nem jó ötlet, mondta az ötvenes évei elején járó szőke hölgy, akiről kiderült, hogy bár sok éve él Magyarországon, Szentpéterváron született, máig orosz állampolgár. A férfi ugyanis a férje, és ukrán. Egyszerre nem menne a nyilatkozás, csúnyán összekapnának, külön-külön meg sok értelme nincs, hiszen utólag az újságból úgyis kiderül mit mondott a másik. Veszekedésre pedig nem kell külön okot keresni, az úgyis már mindennapivá vált a családban, amióta eldurvultak az ukrajnai események. Náluk már a nappaliban is háború folyik, mesélte az asszony. Azért, hogy épp melyik televízió adóra kapcsoljanak. A férj csak az ukrán adókat nézi, a feleség az oroszokat.

Beszélgetésünk közben befut egy fiatalember is, a fiúk, aki szüleivel ellentétben, tökéletesen, szlávos akcentus nélkül beszél magyarul. Ő már itt nőtt fel, kettős identitása mellett egy lazább harmadikat is szerezve magának. Ő sem nyilatkozik, bár van véleménye, neki a munkája nem teszi ezt lehetővé. De off record beszélgetésünkből kiderül, pokoli nehéz számára ez az otthona nappalijában dúló háború. Ő legalább annyira orosz, mint ukrán, szüleit is egyformán szereti. És természetesen aggódik azért, ami odahaza történik, legyen az a határ orosz vagy ukrán oldalán.

Az asszonyt hallgatva egy idő után azon kezdtem csodálkozni, hogy végül is mekkora ereje van a médiának. Érvelésében ugyanis szinte szóról-szóra azt hallottam vissza, amit nap mint nap az orosz médiában olvasok. Hogy miden rosszak forrása természetesen Amerika, aki nemcsak hogy pénzelte a kijevi puccsot, hanem évek óta táborokban készíti fel az ukrán fasisztákat, a Pravij Szektor banderásait (Bandera ukrán fasiszta vezető volt, ma is szép számmal vannak hívei és tisztelői az ukrán jobboldalon), mindenféle kétes támogatást nyújtott számukra, a cél, a hátsó szándék pedig természetesen az volt, hogy Oroszországnak ártsanak, befeketítsék, hogy mindenáron háborút provokáljanak ki.

Őtőle tudom, hogy férje viszont az ukrán média sablonjait ismételgeti – hogy Oroszország Ukrajna létére tör, hogy jogtalanul akarja ukrán területekre rátenni a kezét, hogy az egész polgárháborús helyzet csakis Moszkva provokátorainak köszönhető stb.

Az asszonynak az fáj leginkább, honnan ez a mély oroszellenesség, az a gyűlölet, amely most férjében él. Oroszországban tanult, orosz nőt vett feleségül, gyermekei félig oroszok, s valójában maga is jobban tud oroszul, mint ukránul. És nem ő az egyetlen. Az asszony szerint baráti körükben van olyan lembergi lengyel anyától származó barátjuk, aki most a legnagyobb ukrán nacionalista, lengyelellenességben is élen jár. Fejére állt a világ, mintha mindenki megbolondult volna, érthetetlen, hihetetlen, ami történik, mondja keserűen.

S bár soha nem éltem vegyes családban, azt hiszem, kapiskálom, hogy miről beszélt. Láttam már magyar-román házasságot szétmenni az 1990. márciusi marosvásárhelyi összecsapás után. Nekik is két gyerekük volt, huszonegy éve éltek békés házasságban. Gyerekeik mindkét nyelvet és kultúrát jól ismerték. Addig azt hittem, ők a multikulturális, interetnikai együttélés legtökéletesebb, megingathatatlan párosa. És láttam eljegyzést is felbomlani egy focimeccs miatt, amikor tizenhét év szünet után újra egymás ellen lépett pályára a román és magyar válogatott.

Igaz, láttam olyant is, épp a marosvásárhelyi véres konfliktus idején, amikor a román férj és a magyar feleség, mindkettő egészségügyi dolgozó lévén, mentős, a helyszínen látta el a sérülteket, nemzetiségre való tekintet nélkül. Máig együtt vannak, békében.

Hogy mi lesz Ljudmilláékkal, nem tudom (A nevet én adtam, valódi nevüket nem ismerem.) De az ukrán-orosz propagandaháború folytatódik. Kelet-Ukrajnában sem a fegyvernyugvás felé mutatnak a dolgok. És azon a vidéken rengeteg a vegyes házasság, a Szovjetunióban gyökerező többes identitás, és nagyon sok az olyan gyerek, akinek nap, mint nap végig kell néznie az eddig békés családi otthon nappalijában vívott szülők közötti háborút. A nagyon sok pedig nem túlzás, mert számuk milliókra rúg.

Beszélgetőtársam fia mondta, nem akar választani, sem szülőt, sem nemzetiségi hovatartozást, sem hazát. Hacsak nem muszáj, de attól tart errefelé haladnak az események.

A történések az ő félelmét igazolják. Ha ennek nem tud elébe menni az új kijevi kormányzat, ha nem tudja megakadályozni a többes identitásúak választását, nemcsak önmagát buktatja meg, hanem Kelet-Ukrajna hovatartozását is megpecsételi. A végjátéknak pedig csak Moszkvában tapsolnak majd.