Most persze ájuldozhatunk azon, hogy ez nem Európa vébéje, hogy csak hatan jutottak tovább a tizenhárom csapatból. Holott ez négy éve is így volt, Dél-Afrikában, a legjobb négy között mégis három európai csapat szerezte meg az érmeket. Vagyis zárkózik a világ, egyre inkább megtanul focizni, de a végére mégiscsak ők érnek oda. (Nyolc éve legalábbis, hiszen Németországban ebben a szakaszban tíz csapatból négy jutott a legjobb négybe, a legjobb nyolc közé egyébként csak Brazília passzírozta be magát nem európaiként). Persze a németországi tíz kevesebb, mint a mostani hat, de az otthon volt, ismerős körülmények között, barátságos klímában.

És igazából azt sem mondhatnánk, hogy a mutatott teljesítmény miatt valaki nagyon hiányozna a legjobb tizenhat közül. Legfeljebb a bosnyákok, mert őket inkább az új-zélandi bíró ejtette ki, nem Nigéria. Vagy talán a mindig peches Anglia, mert az a fiatal és gyors csapat nagyon szimpatikusnak tűnt, de úgy tűnik, ők már évtizedek óta beérik a megnyerő vesztes szerepével. Igazából a spanyolokon, olaszokon, portugálokon nem nagyon lehet sajnálkozni, fáradt és kiégett csapatok benyomását keltették, akik titokban már a repülőgép légkondicionált levegőjére vágynak a pályán uralkodó hőségben és a fojtogató páratartalomban. És akik tovább jutottak (talán Görögországot és Svájcot kivéve), valóban a legerősebbek, s így bárkit megizzaszthatnak a vébén, hiszen akár a végső győzelemre is esélyesek a játék, a mentalitás és a küzdőszellem tekintetében. Ahogy elnéztem a párosításokat, vélhetően mindegyik tovább is jut a legjobb nyolcba, talán csak a belgáknak lesz nehezebb a helyzetük a most nagyon jó formában lévő amerikaiakkal szemben.

Innen is látszik egyébként, hogy mennyire beszippantott a foci, így most nem is tudom, hogy mit csináljak a szünnapon. Hiszen sem az alkoholista, sem a drogos nem tart szünnapot, hiszen eddig olyan jó volt a fokozás, a napi három meccset négy váltotta fel, igaz, ebből kettő párhuzamosan, de akkor is. Persze, tudom, hogy a hét végén a mennyiség helyét a dráma intenzitása veszi át, mert most már nincs mese, minden meccs végén tudni kell, hogy ki maradhatott talpon. Vér jön, izzadság és könnyek.

Én még pont időben váltam függővé, amikor a magyar csapat, még játszott a vébén, így fel sem merült a családban, hogy más program is lehet a meccs idején. Még anyámnak is természetes volt, hogy ilyenkor drukkolni kell és nem színházba menni. S ha behúzott, már nem is eresztett el.

Talán ha mostanában növök fel, akkor ezt mind megspórolom, hiszen így könnyen mások színházának tűnhet az egész esemény. Sokkal jobban lehet látni a visszásságait, gyengéit és szépségfoltjait. Kibicként könnyebb is hűvös maradni. Ráadásul olyannak, aki pontosan tudja, jó ideig esély sincs rá, hogy újra a részévé váljunk. A világ elfocizott mellettünk. Már nem nagyon vannak lesajnálható csapatok, akik idáig jutottak valamit már biztosan megtanultak. Az alapokat, hogy futni kell, nem állva várni a labdát, és lekezelni, nem csak rácsodálkozni.

Most egy napra visszatérhetek a két másik mániámhoz, a könyvekhez és a sorozatokhoz. Befejezem a zseniálisan sötét Hannibál második évadát, és amit csak lehet, megtudok Anne Applebaumtól a vasfüggönyről, meg Ross Kingtől Az utolsó vacsoráról. De a fejemben úgy is pattogni fog a gondolat, hogy ki lesz a jobb, majd végül a legjobb. Hogy Messi vagy Neymar, esetleg Müller vagy Robben, hiszen már a hollandok is mióta megérdemelnének egy kupát. De azt sem bánnám, ha Benzemának tapsolnék végül. Igazából a brazilokban látom a legkevésbé a mostani világbajnokot, megint azt a benyomást keltik, hogy az első komolyabb csapat elsodorja őket. Már az is lehet, hogy Chile.

Addig is lehet csámcsogni azon a híren, hogy Angliában szembeszökően megnőtt azoknak a nőknek az aránya, akik alkalmi szeretők után kajtatnak a megfelelő portálokon. Mert férjüket leköti a foci. (A szünnapon persze ezt is be lehet pótolni, lehet javítani a labdatartás arányain.) De hát nem gyanús egy kissé az a tesztoszterontól duzzadó alfahím, akit teljesen hidegen hagy a pöttyös? Aki a pásztorórát nem azzal nyitná, hogy mit gondol, Shaqiri lövése vagy Van Persie fejese volt-e a legszebb. Már persze magácskán kívül.