Ma az első világháború egyik leghíresebb frontvárosában, Ypres-ben találkoznak az Európai Unió állam- és kormányfői, A helyszínválasztás természetesen nem véletlen, épp száz éve tört ki az első világégés. 1914. június 28-án Szarajevóban meggyilkolják Ferenc Ferdinánd főherceget, az osztrák trónörököst. Alig egy hónappal később Ausztria-Magyarország ultimátumot intéz a belgrádi kormányhoz, július 28-án pedig hadat üzen Szerbiának. 1918 októberéig dúl ez az első, modern fegyverekkel vívott, egyszerre több kontinensre kiterjedő háború, amely végül 17 millió ember életébe kerül.

Az európai csúcs Brüsszelben folytatódik, s holnapra már tudni fogjuk, hogyan végződik az egy hónapja tartó csata, amely az Európai Bizottság elnöki posztjáért robbant ki az Európai Parlament és egyes bizottsági tagok között. Bár úgy tűnik, hogy a volt luxemburgi kormányfő, Jean-Claude Junker személyéről, a Bizottság elnökének megválasztásáról szól a legmagasabb szintű európai marakodás, voltaképpen az EU történetének első látványos intézményi erőpróbájának vagyunk tanúi. Nem az a tét, hogy magára marad-e a Junker ellen fáradhatatlanul  kardoskodó brit miniszterelnök, David Cameron, vagy hogy a néppártiak közül egyedül Orbán Viktor voksol-e saját európai pártcsaládja jelöltje ellen, hanem az, hogy hosszú távon Bólogató János marad-e az Európai Parlament – vagy pedig sikerül megtenni az első lépést afelé, hogy a közvetlen választás nyomán felálló testület valós döntéshozatali tényező legyen az Unióban.

Az EP rivalizáló nagy frakciói képesek voltak egységes álláspontot kialakítani, felsorakozni a néppárti Junker mögé, mert számukra erőpróba ez a választás. Ha nem Junker, hanem valaki más lett volna a Néppárt csúcsjelöltje a választás során, akkor most mögötte állnának, mert a tét az, hogy európai választás tárgyává szeretnék tenni a jövőben a legfontosabb uniós tisztség, az Európai Bizottság elnökének a jelölését és megválasztását, amely mostanig az állam és kormányfőket tömörítő Európai Tanács kiváltsága volt. Pontosabban a tanácsé volt a jelölési jog, a parlamentnek meg kellett ugyan szavaznia, de kizárólag az elé terjesztett jelöltekről mondhatott véleményt. Az új lehetőséget a Lisszaboni Szerződés egyik gumiparagrafusa adja, amit mindenki úgy értelmez, ahogy akar. Csak annyit rögzít, hogy az Európai Bizottság következő elnökének jelölésekor az Európai Tanácsnak „figyelembe kell vennie” az európai választás eredményét. Semmi több, s ebbe bizony belefér az is, hogy a győztes párt jelöltje lesz az elnök, de az is, hogy az ET többek között a parlament jelöltjét is a potenciális jelöltek sorába állítja. Ami most történik az mindenképpen precedens értékű lesz e téren, így hát nem kicsi a tét.  

Nem véletlen, hogy épp a brit és a magyar miniszterelnök köti az ebet a karóhoz mindenáron, holott az utolsó támogatók is kihátráltak már mögülük. A többi állam- és kormányfő, bár vélhetően nekik sem tetszik hatáskörük csorbítása, végül is képes volt beletörődni és elfogadni a kialakult helyzetet. De Cameron és Orbán a két leginkább Unió-ellenes uniós vezető, Junker pedig nyíltan a „több Európát!” vonulat képviselője. A luxembourgi politikus úgy gondolja, föderális Európai Unióra van szükség, szorosabb integrációra, különben továbbra is béna kacsa marad az EU a nemzetközi színtéren. Ehhez viszont szükség van az EP hatáskörének további bővítésére, el kell jutni oda, hogy az unió parlamentjének (mint minden nemzeti parlamentnek is) meghatározó befolyása legyen a dolgok alakulására, ne minden lényegi döntés a nemzeti államok vezetői kénye-kedve (értsd belpolitikai érdekei) szerint alakuljon továbbra is.

Cameron, aki szép lassan maga sem tudja eldönteni, hogy Nagy Britannia Európa vagy az Amerikai Egyesült Államok része kellene hogy legyen (netalán az európai államok a brit királyság doméniumai), akinek nem tetszik, hogy a brüsszeli csárdában bizony német a fődudás, de az sem, hogy gazdag államként többet kell vállalnia a közös konyha költségeiből, „érthető módon” megpróbálja megtorpedózni a változást.

Orbán Viktor álláspontja, ha nem is érthető, legalábbis nem meglepő. A magyar miniszterelnök ugyanis, bár elsőként szólalt fel Junker jelölése ellen, meghívót sem kapott a Cameron által összetrombitált konzervatív kormányfők előzetes egyeztetésére. Talán azért, mert az ő unortodox konzervativizmusa a vélt társak gyomrát is megfekszi. Orbán ugyanis egyértelműen annak az irányzatnak a képviselője, hogy Brüsszel fizessen és kussoljon, és azt is számtalanszor bizonyította, hogy a demokráciával egyre inkább hadilábon áll. Márpedig ez a Junker személye ürügyén zajló huzavona bizony az Európai Unió tényleges demokratikus működésének erősítése irányába mutat. De a magyar miniszterelnök számára a magyar nemzeti parlament is bokréta a saját kalapján – miért támogatna egy erős Európai Parlamentet? Orbán azt szokta meg, hogy személyi kérdésekben nincs kecmec, arról ő dönt és punktum.

Ezúttal viszont Brüsszelben másként alakulnak a dolgok. Úgy tűnik, a kocka el van vetve. Holnap megválasztják az elnököt, akit minden bizonnyal Junkernek fognak hívni. Az Unió történetében először nincs konszenzus a Tanácsban, ezért szavazásra kerül sor. De elegendő a minősített többség, vétózni már nem lehet.

Azt mondják, Junker úriember, nem várható bosszúhadjárat részéről Cameron és Orbán irányába. Elég büntetés nekik a megszégyenülés, az, hogy támogatók nélkül maradtak. Cameronnal megfizettetik ezt saját választói, Nigel Farage máris feni a fogát a Downing Street 10-re.

Orbánnak ettől nem kell tartania. Különben is, megtalálja a módját, hogy újabb győzelemként adja el ezt a kudarcot is.