Ismét drágul az üzemanyag, az energiahordozók ára is várhatóan robbanás előtt áll. Ki-ki saját döntéshozóit szidja tankoláskor, ugyancsak őket vagy épp a szolgáltatókat anyázzuk majd a téli gáz- és áramszámla térítésekor, ám valójában sok közük nincs ahhoz, mennyiért utazunk vagy mennyiért melegszünk a fagyos napokon.

Ígérhetnek bármit a román elnökválasztás rövidesen ringbe szálló főszereplői, bárhány százalékos kötelező rezsicsökkentést ráverhet a magyar szolgáltatókra a magyar unortodox vezetés, attól még a jövőnk – gazdasági mutatóink, mindennapi kiadásaink jelentős hányadát kitevő üzemanyag-gáz-áram számláink – és nem utolsósorban biztonságunk, annak függvényében fog alakulni, hogy sikerül-e békét teremteni Ukrajnában, megoldani az orosz-ukrán ellentétet és gázár-vitát, illetve hogy vissza lehet-e még dugni a közel-keleti palackból kiszabadulni látszó gonosz szellemet.

Mindehhez sorolni lehetne még az Európai Unión belüli egyre nagyobbnak tűnő feszültségeket, a szélsőségek látványos térhódításának veszélyét, a távol-keleti – dél-kínai tenger szigeteinek hovatartozása kapcsán fokozódó háborús veszélyt, az afganisztáni-pakisztáni tálibok erőfitogtatását, de ezek már csak a habot jelentik azon a bizonyos tortán.

Úgy tűnhet, hogy önző módon csak európai szemszögből értékelem a veszélyforrásokat, de nem. Persze, hogy azok, akik Szíriában nyögik három éve a polgárháborút, vagy Nigériában próbálják túlélni a Boko Haram mindennapos terrorját, vagy Afganisztánban rettegnek a tálibok uralmának visszatérése miatt, minden bizonnyal máris úgy érzik, hogy eljött az apokalipszis. Ám míg a fentebb soroltak mind regionális konfliktusok, az ukrán válság kapcsán terebélyesedő orosz-amerikai ellentét és a szíriai polgárháború mellett újraéledő iraki pokol külön-külön is a globális válság, azaz világháború fenyegetését hordozza magában. Nem utolsósorban azért, mert mindkét esetben megjelenik az olaj, a gáz vagy az atom. De azért is, mert mindkét esetben a konfliktus konkrét kisebb szereplője mögött vagy vele szemben egy-egy fenyegetően erős nagyhatalom jelenik meg.

Irak ugyan messze van, 2003-as amerikai-brit lerohanása és az azt követő tíz éves megszállás sem hozott világháborút. Ez esetben azonban más a helyzet. Az arab tavasz óta az egész Közel-Kelet puskaporos hordóvá vált, ahol az érintett országok közül csak az Egyiptomban visszatérő katonai hatalom képes némi stabilitást biztosítani. Nem véletlen, hogy a szaúdi vahabita diktatúra elsőként sietett üdvözölni a valamiféle enyhébb szunnita iszlám rendszert kiépíteni próbáló Morszi hatalmát puccsal megdöntő tábornok győzelmét. Világi irányítás lesz a legnépesebb közel-keleti arab országban, de viszonylag nyugalom, ami nem véletlenül fontosabb az olajkirályság számára, mint a saria uralma,a szunnita testvériség.

Ám tovább forrong Líbia, Tunézia, dúl a háború Szíriában és most – az egész világ, nemcsak a bagdadi vezetés számára szinte a semmiből – megjelent az Iraki és Levantei Iszlám Állam szent harcosainak csapata, amely megállíthatatlanul menetel az iraki főváros felé. Kedden már az egyik legfontosabb iraki kőolaj-finomítót is elfoglalták.

Önmagában az iraki olaj kiesése nem rengetné meg a világpiacot – csak megemeli az árakat, mint 2003-at követően –, az azonban igen, ha Irán beváltja fenyegetését és valóban bevonul Irakba az ott élő síiták védelmében. Ez a lépés a gyújtószikra lenne a közel-keleti puskaporos hordó számára, akkor már komolyan gondolkodhatnának az európai törvényhozók is, hogyan lehetne esetleg napraforgóból vagy valami más alternatív csodából üzemanyagot előállítani.

Ott van ugyan még Dél-Amerika, a világ ötödik legnagyobb venezuelai kőolajmezeje, de hát az a régió sem épp békéjéről és biztonságáról híres. S hogy mennyire nem lehet e térség tartalékaira építeni, mutatja Kolumbia esete is, amely bár jelentős olaj- és gáztartalékokkal rendelkezik, mégis olajimportra szorul gerillái és drogbárói áldásos tevékenységének köszönhetően.

Ukrajna esetében a nagy orosz testvér árnyéka vetül a régióra. Ha Moszkva elzárja a gázcsapot, s az uniós gázszállítást is leállítja, ha az ukránok ismét megdézsmálják a tranzit vezetékben futó mennyiséget, s ha mindez a közel-keleti válság terebélyesedésével egy időben történik, nem sok meleget fogunk érezni a télen. Az áráról meg inkább ne is beszéljünk egyelőre. (Emlékeztetőül: a napokban katonai tiszteletadással temették el azt a tizenkilenc éves beregszászi kiskatonát, aki a kelet-ukrajnai konfliktus első magyar áldozata volt.)

Csak semmi pánik, nyugtatnak az európai döntéshozók, Moszkva is váltig bizonygatja, hogy nem szándékszik Európát is büntetni az ukrán fizetni nem akarás miatt, de én nem vennék mérget erre az ígéretre. Kétlem, hogy a gázár-képzést politikai zsarolási eszközként használni általában nem hezitáló orosz vezetés épp most válna kezes báránnyá, amikor az Európai Unió keresztbe tett a Déli Áramlatnak.

Az orosz módszert kifogásoló Brüsszel gyakorlatilag ugyanazt teszi Moszkvával szemben – gazdaságilag zsarol politikai céljai érdekében. Az ukrán válság kirobbanásáig a Déli Áramlat szalonképes volt Európában, most hirtelen kiderült, hogy a ruszkik mégsem akarnak eurokonform módon szállítani abban a sokat vitatott, de amint a jelen válság is mutatja, egyre inkább létszükségletnek számító vezetékben.

Mindemellett ott lebeg a kelet-ukrajnai orosz katonai beavatkozás veszélye is, amely bár kevésbé valószínű, de ha mégis megtörténik, az maga a harmadik világháború.

A 2003-as iraki offenzíva kapcsán mindenki azonnal a kőolajat emlegette kiváltó okként. Most, tizenegy év múltán az olaj mellett ott van az orosz gáz, az iráni atom is. Talán elegendő a világ kijózanodására, s túl sok ahhoz, hogy robbanni hagyják. Mert ettől a durranástól már mindnyájan megsüketülnénk.