Valamikor a szocialista tábort is, miközben egységesnek tűnt és összetartónak, szabdalták belső feszültségek, például kínai–orosz határviták. És ilyesféle híradások (úgynevezett mínuszos hírek) számoltak be a történésekről: „Parasztnak öltözött kínai fegyveresek támadtak meg két békésen arató szovjet kombájnt, a kombájnok először viszonozták a tüzet, majd elhagyták Kína légterét.

Úgy sejtem, a fejlett világ hírközlése azóta teljesen átalakult, és ezen belül a magyarországi nyomtatott sajtó szerepe is megváltozott. Nosztalgiánk tárgya: ifjúkorunk sajtója.

Begyűrűztek a világtrendek, például az országos napilapok példányszáma drasztikusan csökkent (többségében tízezer példány alá), másrészt az olvasó és véleményformáló emberek átvándoroltak az internetre. De nem hiába vagyunk egyediek minden téren itt Európa közepén, nálunk még őriz a nyomtatott sajtó valami hagyományos presztízst és a politikában kivételezett szerepet. Például: a Magyar Nemzet. Olvassa a jó magyar ember, és nem töpreng, nincsenek dilemmái, nem ingadozik vonzások és választások között, neki megvan az egyetlen helyes válasz.

Az áprilisi választások előtt a Magyar Nemzetből megtudhattuk a Simon Gábor ügyet. Jóval azelőtt, hogy megvádolták vagy nyomozni kezdtek ellene. Azután, az EU-s voksolásokat megelőzően a Kovács Béla kémhistóriából lehettünk mindenekelőtt tájékozottak. És időnként (gyakran) bírósági, rendőrségi, ügyészségi, vizsgálati fázisban lévő ügyekről tudósítanak a kormánypárti nyilvánosság jól értesült termékei. Be vannak támadva alkalmanként a filozófusok, máskor a Bilderberg-csoport, megint máskor a színházi szakmát kézben tartó buzilobbi, meg a maffia-bukott-ál-baloldal. Csak olvasni kell, és máris tudjuk, hol élünk. És merre hány lépés.

Goebbels sajtója uszított névvel megnevezett népcsoportok és emberek ellen, valamint a szocialista berendezkedés pártsajtója jelölte ki időről időre az aktuális belső és külső ellenséget, akit gyűlölni kellett. Primitív propaganda-gépezetnek tűnhet a felületes néző számára, de egy olvasni tudó ember a sorok között is talál üzenetet.

A jogállam állampolgára (a sajtószabadság alanya és tárgya) tapsolva üdvözli a rendet termő pozitív változásokat. Mert mindenképp jó dolog tájékozódni, tudni, sejteni, mi történik ebben az országban, mi van a fejekben, milyen kérdésekben kell (lehet) megvitatnunk az álláspontokat, és mikor jobb kussolni. Nem vagyunk annyira buták, mint az a látszatból következne. Jól jön ilyenkor a pártállam idején elsajátított tanult tehetetlenség.

Életkori sajátosságaimból következően személyes emlékeim vannak arról az időszakról, amikor olvasni muszáj volt a pártsajtót. Már a konszolidáltabb, békésebb időszakból. Nem azért, mert valakik elvárták vagy kötelezővé tették volna. Hanem egy sajátos kódrendszer ismeretében az értelmes olvasó dekódolni tudta a hatalom aktuális közlendőit. Most a Magyar Nemzetet kell olvasni, akár befogott orral. A sikerpropaganda bizonyos intelligenciaszint fölött nem kezdi ki a személyiséget, nem deformál, viszont a sorok között olvasás technikáit csak a gyakorlatban lehet elsajátítani.

A rendszerváltozás bűvöletében sokan úgy gondoltuk, hogy végleg meghaladtunk egy rossz, embertelen gyakorlatot, eljutottunk a demokrácia virágos rétjére, ahol szép eszmék és szép asszonyok sétálgatnak. Ehelyett elértük újra ifjúságunk nosztalgiával idézhető sajtó- és hatalmi viszonyait, amikor az ország vezetője egy személyben képviselte az igazságba vetett bizalmunkat, és lassan meg is szerettük, mert nem volt más választásunk.