Történelmi pillanat következett be Magyarországon, már-már konszenzus született a médiapiac jobb- és baloldalán. Rég nem tapasztalt esemény, érdemes pirossal bejegyezni a kalendáriumba. De lehet, hogy feketével sem ártana, mert ez a szakmai szolidaritásnak-összefogásnak tűnő valami egyben kezdet és vég. Az utóbbi hetek-napok szimbolikus eseményei a magyar rendszerváltás utáni történelem első fejezetének lezárást és egy új fejezet kezdetét jelzik.

A demokráciával való negyedszázados szöszmötölés után, az újabb kétharmados győzelem birtokában a magyar politikai vezetés a „hatékonyabb”, kevésbé macerás politikai-társadalomirányítási vezetési modellt választotta, azt, amit Moszkvában a putyini boszorkánykonyhákban kísérleteztek ki, mi tagadás, eredményesen.

Végül is semmi rendkívüli dolog nem történt, csupán apró kis események sorozata, ami mind benne volt a Fidesz egyszavas választási programjában és ígéretében, amely úgy hangzott, „folytatjuk”. Miután az elmúlt négy évben már Orbán Viktor minden magasröptű víziója megvalósult s a magyar társadalom új jogi-politikai keretei felépültek, nem maradt más hátra, mint „tartalommal tölteni ki a formát”.

A decentralizált magyar társadalmat visszaközpontosították, államosítottak, amit csak lehet (és nem lehet, lásd magánnyugdíj pénztári vagyon), a független magyar civil társadalmat gyakorlatilag kivéreztették a forrásmegvonással, az állami médiát és kulturális intézményeket megszállták, a teljes köztisztviselői kart többszörösen le- és átcserélték, a gránitalkotmányt már talán ők sem számolják hányszor igazították újra és újra saját érdekeik szerint az elmúlt négy évben. Már csak azt a néhány, még létező hangos renitenst kell elhallgattatni, akik többek között a még le nem nyúlt Norvég Alap forrásainak köszönhetően hallattathatják hangjukat, és megmutatni az amúgy is létbiztonsági megfontolásból egyre inkább öncenzúrát alkalmazó kereskedelmi médiának a helyes utat.

Ez az orosz recept – miért ne működne Magyarországon is, némi helyi korrekcióval? Oroszországban bíróság minősítette külföldi ügynöknek azokat az emberi jogi szervezeteket, amelyek külföldről kaptak támogatást. Magyarországon a Fidesz új csillaga, Lázár János hatáskörébe tartozó Kormányzati Ellenőrzési Hivatal (KEHI) szállt rá Norvég Alapra s általában a külföldi támogatásokban részesülő civil szervezetekre, természetesen még véletlenül sem vizsgálva a magyar közpénzből gazdálkodó békemenetes CÖF-öt, sem a trafik-, sem a földmutyikat, sem a Közgép vagy a felcsúti polgármester közbeszerzési „sikereit”. Demokratikus társadalmakban az ilyen hivatalok a saját főnökeik által fácánvadászatokra és más titokzatos utazásokra költött közpénzek felhasználását is ki szokták vizsgálni, nem pedig olyan adatokat próbálnak begyűjteni, amelyekhez nyilvánvalóan semmi köze nincs vagy legalábbis nem kellene lennie a kormányzatnak.

De ez a magyar demokrácia szépsége – egyedi és úgy hívják, hogy Nemzeti Együttműködés Rendszere, bár nevén nevezve a gyermeket, inkább együttrettegésről van hovatovább szó.

A magyar kultúrát és diákságot, a pillanatnyi és a Fidesztől egyre inkább elpártoló eljövendő értelmiséget már az elmúlt négy évben megregulázta az Orbán-rezsim. Törvényszerűen a média következett, amelynek a világhíressé vált új sajtótörvény sem volt elegendő. A választások előtt süllyesztőbe került reklámtörvény előhúzása valójában nem sokat változtat a magyar média helyzetén (egy-két kereskedelmi televízió megsarcolásán túlmenően), ám szimbolikus lépés. Fenyegetés, mint ahogy az Origo főszerkesztőjének politikai nyomásra történt elmozdítása is. Véletlenek ugyan vannak, de elég nehéz elhinni, hogy épp annál az orgánumnál történik egyik-napról a másikra „átszervezés”, amely Lázár János ügyeit szellőzteti meg.

A reklámtörvény az írott sajtót ugyan nem érinti, hiszen még az állami reklámokból jól kistafírozott lapoknak sem kell attól tartaniuk, hogy reklámbevételeik sokkal meghaladják a félmilliárdot. Mégis ez a kormányzati lépés terelte egy akolba a baloldali és jobboldali médiát, mert ennek az üzenetét már nem lehetett félreérteni.

Hogy mennyire nem, azt a Fidesz és Orbán-ellenességgel igazán nem vádolható Magyar Nemzet témában írt vezércikke bizonyítja a legjobban. „Eddig csak jelentős intellektuális erőfeszítéssel lehetett komolyan venni azokat a hőzöngő hazai és külföldi vádakat, amelyek szerint az Orbán-kormány valami borzasztó diktatúrát installált Magyarországon, és e rémes folyamatnak a magyar sajtószabadság is áldozatául esett. Mindez azonban nem indokolja, hogy ne tegyük szóvá: a kétharmad most valóban rá akar lépni a sajtószabadság torkára. A reklámadónak ugyanis sem más értelme, sem más üzenete nincs. Abból a mintegy kilencmilliárd forintból, amit a magyar költségvetés a reklámadóból összeszedhet, egy fél stadionra, ha futja. Az állami bevételek szintjén ennek a néhány milliárd forintnak semmi jelentősége nincs. Ugyanakkor a reklámpiac speciális helyzete miatt (minden reklámra költött tíz forint közel ötven forinttal járul hozzá a nemzetgazdaság növekedéséhez) jelentős, körülbelül negyvenötmilliárd forinttól eshet el ugyanez a költségvetés. A közteherviselésre való hivatkozás tehát nem állja meg a helyét, arról nem is szólva, hogy a magyar gazdaság ma lényegesen jobb állapotban van, mint volt néhány évvel ezelőtt, amikor az ilyesféle különadók kivetése valóban létkérdés lehetett. (…) Kilencmilliárd forint. A költségvetés szempontjából ez szimbolikus összeg. A kérdés csak az, hogy ez a szimbólum pontosan minek a szimbóluma?” – fogalmaz Magyarország legismertebb kormánypárti napilapja.

Gondolkozzunk el a kérdésen és a válaszon.