Azt mondják, földrengéssel ért fel a május 25-i európai parlamenti választás, Európa még mindig sokkhatás nyilvánvaló jeleit mutatja. Pedig lett volna idő felkészülni, az előrejelzések nem csaltak, az előrengések jelezték, hogy előbb-utóbb bekövetkezik a tragédia.

A szélsőségek erősödése nem tegnap kezdődött Európában, a kormányrudakat kézben tartó mérsékelt erők pedig addig-addig kacsingattak e tábor felé, addig-addig csábítgatták választóikat, míg sajátjaik jó részét a fekete-barna-zöld inges, helyenként bakancsos táborba terelték. Most pedig döbbenten és szédelegve állnak, nem értik mi történhetett.

Semmi rendkívüli, semmi előreláthatatlan nem történt! Nyugaton győzött a jóléti sovinizmus, a demokratikus hagyományokkal nem rendelkező Keleten a tanulópénzt fizetjük, a megspórolhatatlan társadalmi-politikai gyerekbetegségeket nyögjük.

Nagy-Britanniában több mint száz éve nem történt olyan, hogy ne a toryk vagy ne a munkapártiak valamelyike győzzön egy választáson, s a harmadik, a liberális erő, ne legyen számottevő tényező. Most megtörtént. A gazdasági válságból kinövő társadalmi-politikai válságnak köszönhetően Nigel Farage idegenellenessége jobban fejre tudta állítani a szigetország politikai életét, mint a két világháború vagy a huszadik század eleji nagy gazdasági válság.

Tamás Gáspár Miklós EP választásokat értékelő, Nyugat-Európa új niggerei című publicisztikájában találóan azt írja, „Mi bántjuk a mi niggereinket, ők bántanak bennünket, akik az ő niggereik vagyunk.” „A nyugati „demokrácia” két bástyája – Franciaország és Nagy-Britannia – éppen miattunk volt szíves leomlani az európai választások alkalmából: az nyert, aki meg akarja akadályozni a lengyelek, románok, bolgárok, „jugók”, magyarok s egyéb néphulladékok bevándorlását, különös tekintettel közöttük is a romákra.”

Az már csak hab a tortán, hogy Farage, Le Pen és nyugati társaik még ebben a kategóriában is jobbnak, felsőbbrendűbbnek tartják magukat, mint a mi jobbikos, aranyhajnalos, atakás és más közép-kelet-európai bakancsosaink. Tény, ők nem bakancsosok, nem szerveznek gárdákat vagy más paramilitáris alakulatokat – de bármilyen csomagolásban is árulják, nem hiszem, hogy az ő niggerezésük/keleteurópaizásuk elfogadhatóbb, mint a mieink zsidózása, cigányozása.

Ugyancsak tény azonban, hogy ezek a nyugat-európai társadalmak igen nehéz helyzetbe kerülnének a „keleti niggerek” és az egykori gyarmatokból érkező munkaerő nélkül. (Ugyebár tudjuk, hogy angol beteg is van, orvos viszont annál kevésbé.) Ám egyelőre csupán a német politikai vezetésnek volt bátorsága kimondani, leszögezni és hangsúlyozni ezt.

Igen, leomlani készül az a bizonyos demokrácia-bástya, nagyon megrongálta a politikai földrengés. És az sem biztos, hogy ez volt a csúcs, lehet, hogy az igazi földrengés, fölcsuszamlás ezután következik.

A gazdasági mutatók ugyan javulnak, mert a gazdaság könnyebben gyógyul, mint a társadalom. A megfertőzött társadalmi tudatnak azonban hosszú idő kell, s bennünket, négyéves ciklusokban, átlag hetven éves élettartalomban gondolkodó szavazókat egyáltalán nem boldogíthat, hogy a történelem más mértékegységekkel mér, s hogy a több száz éves sötét középkorhoz képest a nácizmus alig több mint tíz évet, s a kommunizmus is valamivel több, mint egy félévszázadot tartott.

Most valami új épül Európa-szerte, s tartok tőle, hogy a végeredménynek nem fogunk örülni. Mert szidjuk ugyan Európát, a mindenbe beleszóló Uniót, de kétlem, hogy lemondanánk az előnyeiről – a fejlesztési pénzekről, a szabad utazásról, munkavállalásról, tanulásról, befektetési, vállalkozási lehetőségekről.

Megnézném azt a jobbikost például, aki már megszokta, hogy vasárnap délutánra gond nélkül átruccanhat egyet Bécsbe, az uniós pénzekből épül M7 autópályán néhány óra alatt a szlovén, horvát, sőt akár az olasz tengerpartig mehet úgy, hogy akár otthon is felejtheti személyi iratait. De Farage, Le Pen is komoly bajba kerülne, ha gyakorlatilag működésképtelenné válna országuk.

Márpedig, ha ezen az úton menetel tovább az európai uniós politikai elit, ez lesz a vége. Most még van esély megállni és megállj parancsolni a szélsőségesek felé kacsingató, velük kokettáló, az ő szájuk íze szerint megnyilvánuló „nemzeti” „mérsékelt” vezetőknek.

Tudjuk, „Európán kívül is van élet”, de azért a többség Európát választja, minden szépséghibája, pillanatnyi zavarodottsága ellenére. És ezt azoknak is tudomásul kell venniük, akik az elkövetkező napokban eldöntik, hogy hogyan tovább Európa – az európai országok állam és kormányfőinek.