Láttam egy fotóriportot az előkészítő osztályokról. Minden iskola igyekezett minél „gyermekebbé" tenni az oviból kilépők tantermét: az ott dolgozók körberakták a padokat, rajzokat tettek a falra, lufikat szereztek – szemlátomást gondoltak arra, hogy az a nebuló, aki odakerül, tegnap még szinte minden kötöttségtől, s főleg az iskola alapvető és bizonyos értelemben kikerülhetetlen fantáziátlanságától mentes gyermek volt, szabad és játékos és laza ember; ráér még elveszíteni mindazt, amire még csak büszke sem lehetett, amire még csak büszkének sem kellett lennie, annyira hozzá tartozik. Egyetlenegy intézmény képezett kivételt: ebben úgy rendezték be az előkészítő osztályokat, mintha a Vörös Hadsereget várnák beléjük.

Ugyanebben az iskolában szombaton rendezték meg a tanévnyitót, nem hétfőn, nem, és nem tíztől, hanem mindenesetre kilenctől.

Én nem értem, mi zajlik ott? Valamit talán bizonygatni kell, vagy képviselni valamit, amit sehol másutt nem muszáj? Úgy kell hűnek lenni a nem-tudom-milyen hagyományhoz, hogy megnyomorítjuk azokat, akikről közben azt fuvolázzuk, ők a jövő, nem kevésbé az erdélyi magyarság záloga? Kezdettől belekényszerítjük őket a merevségbe, nehogy véletlenül jól érezzék magukat ott, ahol tanulniuk kell? Vagy tanulás és játék nem fér össze, ezt gondoljuk?

Nem tudom, ki mit gondol. De az, aki gondol, ha gondol, vajon azon eltöpreng-e, hogy mit érezhet az a kis ember, amikor egy másik elmeséli, „náluk" hogy van? Mert hát az én nemzedékem is ilyen csodálatos iskolákban tanult, de egyrészt azok egy diktatúra iskolái voltak, másrészt minden iskolában ugyanaz történt – nem tudtunk viszonyítani semmihez. Az a kölök, akit esetleg amúgy is zavar, hogy neki nincs olyan táskája, cipője, mobilja, mint a kollégájának, még levertebbé válik, ha egy olyan terembe kell belépnie, ahol eleve rosszul érzi magát, miközben tudja, hogy a szomszéd kislány vagy kisfiú nevető lufik között tanul, és szombaton, horribile dictu, még nem kell iskolába mennie.

Azt hiszem, néhány lufi még senkinek nem ártott meg. Bár talán akad, akin már nem is segít...