Berepült egy galamb az erkélyre.

Az erkély itt van balra tőlem. Jónéhány éve beépítettük már, és volt értelme: a szobában egy-két fokkal melegebb van, mintha a puszta levegő venné körül. Ahogy dolgozom kinyújtott, az ágy támláján heverő lábamon a laptoppal, olykor kinézek, látom, esik megint, vagy éppen, hogy süt a nap ezer ágra, látom Alma kutyabogyóit és a muskátlikat, melyeket Márta ültetett.

Tegnap meg berepült egy galamb. Olyan bugyuta jószágok: nem tudnak kimenni ott, ahol egyszer már bejöttek, juszt is az üvegnek repülnek újra és újra. A párja ott silbakolt, próbált segíteni, de hiába. Akkor már az erkélyajtóban álltam, néztem a szegényt, hogy vergődik, hogy hullik vissza egyre a cserép és a fal közé, hogy nézelődik egyre rémültebben.

A párja hirtelen elunta a várakozást, és az erkély pereméről, ahol addig taposott csillagszerű körmeivel, elszállt. Ő eddig is szabad volt – ekkor még szabadabb lett.

Most már feltétlenül ki kellett mennem, akárhogy is féltem attól, hogy esetleg berepül a lakásba, s akkor aztán hajkurászhatom. Kióvakodtam, amitől persze még kétségbeesettebben kezdett nekirepülni a csukott ablaknak, és kinyitottam azt a szemet, amely éppen vele szemben üvegesedett. Többé nem pattant vissza, szabad volt ő is, és csak remélni tudom, hogy meglelte a párját.

Éppen egy Eminescu-verssel kínlódtam. Néhány hete akadtam rá a youtube-on Adrian Pintea csodálatos előadásában, és annyira megérintett, hogy tegnapra megérlelődött bennem az elhatározás: lefordítom, akármi lesz is. Nem tartozik a költő legismertebb versei közé – élek a gyanúperrel, hogy abból a válogatásból származik, melyet a színész Eminescu – Poezii rare (Eminescu – Kevéssé ismert versek) címmel mond. Ez azonban mit sem változtat a szépségén, a népdalos egyszerűségén, a melankóliáján, a vágyakozásán a vágytalanság, egy olyan állapot iránt, mely megóv a szerelemtől, a csalódástól és a sebektől.

És amitől igazán szép, az a melankóliák ütközése. Mert a lemondás mögött ott a szerelem, a lehetetlenség, hogy hiszen nem lehet lemondani róla, ha eltűnt, véget ért, meghalt, akkor is emlékezünk rá, felidézzük a legszebb pillanatait, nem tudunk szabadulni tőle; bármennyire is igyekeznénk, mégsem sikerül, mert nem tudunk elrepülni, mint a madarak, akik felhők és tenger szegélyén szállnak el a végtelenbe, itt kell maradnunk a fájdalmaink között a szoruló torkunkkal.

Hozzám meg berepült egy madár, és bár egy ideig nem tudott szabadulni, végül kinyitottam az ablakot, hadd menjen. Mintha most is hallanám a szárnya suhogását.