Mi, szerzők azért írunk, hogy díjakhoz jussunk. És messze nem elhivatottságból. Nem azért, mert a mondandó szorít. Ezt szűrte le a múlt heti dörmögésem egyik olvasója, amely az Aegon-díj körüli helyzetről szólt.

Az efféle „vádak” mindig tetszetősek, mai nyelven: hozzák a klikket meg a lájkot, hiszen „beleláttunk” a fránya írók kártyáiba és nem láttunk ott semmi hivatástudatot. Túl azon, hogy izzó homlokú elkötelezettséggel még egyetlen számlát se fizettek ki, egyetlen komoly írót sem tudok elképzelni, aki úgy ülne neki új művének, hogy azzal jövőre, vagy ki tudja mikor, majd díjakat fog nyerni. Persze mindenki elképzeli magát, amint Stockholmban nyakig frakkban átveszi a Nobelt, de ez a gyerekes képzelgés hamar elszáll a papír fölött. Ott már meló van, sugárutak és  zsákutcák, hajtűkanyarok és sehova sem vezető kacskaringók.

A díj, főként a pálya elején, remek felhajtóerő lehet, hogy ne savanyodjon bele az ember a saját mondataiba. Visszajelzés, hogy talán jó úton jár. De ez is csak pillanatnyi bátorítás. És egyáltalán nem garancia. Az írás nem megy receptre, nem lehet kétszer megsütni ugyanazt, ugyanúgy. Végy kétszáz jó mondatot, keverd el lágyan egy kis cselekménnyel... Ilyen nincs. Minden könyv más szabályok szerint készül, és ezeket menet közben kell kitalálni. Néha még a rutin sem segít, sőt, az segít a legkevésbé.

Ha az első könyved jó volt, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy a második is megüti majd a mércét. Bár kétségtelen, a magyar díjazásban (de talán máshol is) van némi automatizmus, tekintélyelvűség. Van, akiket nem lehet kihagyni. Van, akik nem mehetnek haza üres kézzel. De a többségnél kétség sem férhet a jogossághoz. Hirtelen nem is tudnék égrekiáltó igazságtalanságokról beszámolni, mert szerencsére annyi díj van, hogy egy jobb könyvet így vagy úgy, de díjazni fognak. Ha nem itt, akkor ott. Bár kétségtelenül nem mindenkinek fut úgy a szekere, ahogy azt a művei alapján megérdemelné. Nem minden mű és szerző képes felhívni magára a figyelmet a megjelenés pillanatában. Gondoljunk csak például a Sorstalanságra. És még az is lehet, hogy egy élet is kevés hozzá. Rubin Szilárd kései reneszánsza, külföldi sikerei is ezt bizonyítják.

Ha valamiért mégis kiábrándulhat valaki a díjakból, az csak akkor lehet, ha hirtelen bekukkant a függöny mögé. De hát régi tanács: aki szereti a virslit, ne nézze meg, hogyan készül. Hiszen kiderül, hogy az esztétikai szempontok mellett mennyi minden más is belejátszik abba, hogy ki legyen az igazán arra érdemes. Az állami díjaknál lassan ezt már nem is kell bizonygatni. De a civilek is csak emberek. Hol baráti, hol egzisztenciális, hol taktikai szempontok is belejátszanak az odítélésbe. Ma én neked, holnap te nekem. De mondom: nagyon ritka, hogy olyan művek kerüljenek igazán reflektorfénybe, amelyek egyáltalán nem érdemelnék meg. És néha tényleg csak nüanszokon múlik, hogy ez vagy az kap nagyobb, tekintélyesebb díjat.

És akkor még nem beszéltünk a legfőbb ítészről, az időről. Érdekel ma valakit, hogy milyen díjat kapott az Iskola a határon vagy A vörös postakocsi? Járt-e kellő elismerés az Egy polgár vallomásainak? Kisebb költő lenne most József Attila, ha '38-ban sem kapta volna meg a Baumgarten-díjat és maradt volna a kétszeri kisdíjjal? A vállveregetés mindig a jelenről szól, akkor és ott fontos. Akkor és ott teszi könnyebbé vagy nehezebbé egy szerző életét. Mert valahol mégis erről van szó, a megélhetésről. Mert ha van díj, akkor van pénz, és akkor több idő jut a következő munkára. Ha nincs, akkor meg ki kell izzadni a mellékest, innen-onnan, mert inkább csak cseppen, mint csurran. Gerenda helyett ilyenkor faragunk kanalat, vagy fogpiszkálót. Amíg végképp el nem rontjuk magunkban az írni vágyó énünket. Amíg már rá sem bírunk nézni a képernyőre.

A díj tehát igazából ezt jelenti: néhány hónapnyi gondtalanságot. Feltöltődést. Lehetőséget az írásra. Hiú ábránd többet képzelni erről. De ha van, aki azt gondolja, hogy a díjak és a népszerűség teszik a szerzőt, akkor nézzen utána egy bizonyos Herczeg Ferencnek. Mert bizony néha így roskad össze a könyvespolcokat kitevő életmű, ha kihúzzák alóla az elismerésből szőtt perzsaszőnyeget.