Amióta az ukrán válság nemzetközi háborús veszélyforrássá terebélyesedett, egyre nyilvánvalóbb, hogy rossz idők jönnek az európai nemzeti és etnikai kisebbségek számára. Az már biztos, hogy ha nem is kell végképp elfelejtenünk autonómiaterveinket-álmainkat, ideig-óráig mindenképpen jegelnünk kell azokat. Az „ideig-óráig” pedig történelmi léptékben értendő, mert sajnos a köztudatba beágyazódott félelmek, kételyek nagyon lassan vesznek ki.

Ma Európában bármiféle területi autonómiaigénnyel fellépni szinte az öngyilkossággal egyenlő, mert az ukrán válság közepette az autonómia a szecesszió, az elszakadás szinonimájává lett a köztudatban. Fenntartások eddig is voltak Európa-szerte a területi autonómiákkal szemben, főképp az etnikailag sokszínű Közép-Kelet-Európában, s amióta a katalánok nyíltan megfogalmazták kiválási igényüket Spanyolországból, és Skócia bejelentette, hogy függetlenségi referendumot tart, a fenntartások félelmekké erősödtek.

Szűkebb körben, a leginkább érintett közép-kelet-európai államokban kezdettől visszautasítás és bizalmatlanság övezte nem csak a területiautonómia-elképzelést, hanem a személyi elvű, a kulturális, a közigazgatási vagy bármiféle autonómia igényét. Már maga a megnevezés riasztotta többségi társainkat, akik a jelenlegi nemzetközi kontextusban igazolódni látják félelmeiket.

Eltekintve attól, hogy kinek van igaza az ukrán polgárháborús helyzetben, hogy a kelet-ukrajnai szakadároknak nevezett, magukat a föderáció híveinek mondó aktivisták/harcosok tulajdonképpen a kijevi Majdan módszertani forgatókönyvét másolják – a közigazgatás lebénítása, intézmények elfoglalása, sátortábor a város központjában stb. –, hogy a keleti zavargások a nyelvtörvény visszavonása után robbantak ki, tény, hogy az immár oroszországi profik által „támogatott” keleti forradalom elsőként az autonómiát tűzte zászlajára az elszakadás első és elengedhetetlen állomásaként. Mint ahogyan azt is látnunk kell, hogy az okokra már senki sem emlékszik vagy nem akar emlékezni, csak a következményekre.

A Krím is először autonóm terület volt, majd önálló köztársaság, utána lett (újra) Oroszország szerves része. Kelet-Ukrajnában is immár követhetetlenek a célok: egyesek autonómiát, föderális Ukrajnát, mások önálló köztársaságot emlegetnek, de nyíltan megfogalmazódik az „anyaországhoz való csatlakozás” igénye is a fegyverropogások közepette.

S mindebben persze az „anyaország” támogatása váltja ki a legnagyobb nemzetközi felháborodást, mintegy megelőlegezve azt, hogy az elkövetkezőkben nemcsak a kisebbségeknek kell új stratégiát és taktikát keresniük céljuk megvalósításához, hanem az úgynevezett anyaországoknak is legalább retorikát kell váltaniuk ahhoz, hogy támogatásuk nem váljon halálos csókká kisebbségben élő nemzettársaik számára.

Az Orbán Viktor szombati beiktatásakor elhangzott szavaira született nemzetközi reakciók is ezt mutatják. Hiába igaz a magyar külügyi érvelés, miszerint a miniszterelnök semmi újat nem mondott, csupán a huszonöt éve érvényes és deklarált magyar álláspontot nyomatékosította, a vehemens elutasítás kódolt volt. (Az más kérdés, hogy mindeddig a Fidesz és az Orbán-kormány propagandájának egyik főeleme volt, hogy a korábbi baloldali kormányok nem álltak ki a határon túli magyar kisebbségi közösségek mellett, nem vállalták autonómiatörekvéseik támogatását. Most, önigazolási céllal, nemcsak e propaganda valótlanságát ismerték be, de azt is, hogy a „ki hazudott?” belpolitikai versengésben igazán jól teljesített a magát nemzetinek mondó oldal is.)

Be kell látnunk, lezárult egy fejezet. Az új idők új diskurzust, új módszereket követelnek. És mindenekelőtt okos taktikát. Nem a célokról kell lemondani, csupán meg kell találni az új köntöst, amiben azok továbbra is megjeleníthetők. Végül is számunkra mindegy (vagy legalábbis annak kellene lennie), hogy önrendelkezésnek, autonómiának vagy akárminek is nevezzük a jogos igényt, hogy egy nemzeti kisebbség maga dönthessen az őt érintő létkérdésekben, hogy szabadon használhassa anyanyelvét, és annak az országnak, amelynek állampolgára s egyben adófizetője, a költségvetési támogatásával működtethesse oktatási-kulturális, identitása megőrzéséhez szükséges mindennemű intézményrendszerét. A lényeg az, hogy ez megvalósulhasson.

Ehhez viszont mi, civilek kevesek vagyunk. Politikusainknak kell belátniuk, hogy a korábbi legbejáratottabb szavazatszerzési hívó szó, az autonómia időzített bombává vált, s nem egymást kell támadni azért, hogy ki az elkötelezettebb híve, hanem a közösség érdekében időben meg kell találni a jelen körülmények között is érvényesíthető formát és tartalmat.

Tudom, hogy kampányfinisben elcsépeltnek hangzik, de a fentieket figyelembe véve talán soha nem volt ennyire fontos, hogy az európai nemzeti kisebbségek, esetünkben az RMDSZ ott legyen az Európai Parlamentben, megmutatni, hogy a kisebbség nem egyenlő a maszkos, kalasnyikovos, terepruhás harcosokkal. És nem utolsó sorban tudatosítani Európával, hogy mindaddig, amíg a nemzeti kisebbségek kérdésére nem lesz egy kötelező érvényű, általános megoldás, közöttünk ketyeg majd a Kelet-Ukrajnában épp felrobbant etnikai bomba.