Észak-koreai lánybanda, az állami ünnepségeken ők játszanak, táncolnak, énekelnek, és állítólag maga Kimdzsong Un is részt vett az együttest létrehozó válogatáson. Októbertől nem hallottunk a lányokról, s olyan találgatások is megjelentek, miszerint valamelyik koncentrációs táborban bűnhődnek, vagy már nincsenek is életben. Volt már ilyen, korábban Hjon Szongvolt énekesnőt egy videoklipje alapján, amit a koreai állami televízióban rögzítettek, gépfegyverrel kivégezték, mondván, hogy pornográf filmben szerepelt. Állítólag Kimdzsong Un korábbi szeretője volt a hölgy. És a Mongabond Band tagjainak végig kellett nézniük a kivégzést miheztartás végett. Könnyűzenei élet.

Ugyanannak a népnek a másik fele most éppen lehagyja a világ iparának teljes élvonalát gépkocsi- és okostelefon-gyártásban. A koreai nép hagyományaiból és történelméből következik, hogy északi része egy dinasztikus diktatúrában, míg déli fele kreatív kapitalizmusban éli ki alkotó energiáit.

A diktátorok viszont – pontos definíció híján – sokfélék. Jellemzően elszegényedik az országuk, de fényes kirakatot működtetnek. És szükségképpen belehülyülnek a saját korlátlanságukba. Az emberi természet általános vonásaiból alakul ki a diktátor, kísérje megértésünk a személyiségében lezajló tragikus folyamatokat.

Kinek nem mozgatná meg a fantáziáját ez a mindent megtehetek érzés? Lehet saját csoki-automatám, amibe nem kell pénzt sem dobnom, repülőgépem, lányzenekarom, akadémiám, tekepályám, atombombám, állatkertem, alkotmánybíróságom, kivégzőosztagom, vidámparkom … Kinek mi mozgatta meg a fantáziáját a gyermekkorban.

A világnak ezen a térfelén is (hogy maradjunk a sportnál) előfordultak hasonló helyzetbe került egyszerű emberek, színes leporellót tudnánk összeállítani Ceauşescutól Kádárig és Sztálintól Castróig. A közös vonásokon túl mindig kell egy nép is a játékhoz, amely lelkesedik, ujjong, megénekel, felvonul. Hogy őszintén teszi ezt, vagy gépfegyverekkel a színfalak mögött, az már a néplélek genetikus mélységeiben dől el. A személyi kultusz kialakulása bizonyos körülmények között elkerülhetetlen.

A személyiség ilyenkor biztosan torzul. És szinte mindig ugyanabba az irányba. Az egyszerű ember először elhiszi, hogy neki mindent szabad, és ő kicsit más viszonyban van az igazsággal, mint a többség, ugyanis neki mindig igaza van. Majd az idő múltával arra is rá kell döbbenni, hogy a sors, a betegségek, az öregedés, a pocakosodás demokratikus fogalmak. S mivel mindenkit elérnek az emberélet csalódásai, a diktátorok életében beáll egy fordulat. A bizalmatlanság eltávolítja, lecseréli (sokszor kinyírja) a közvetlen bizalmi státuszok betöltőit, valamint az öröklét és a korlátlan hatalom igézete valami maradandót akar alkotni. Nyomot hagyni a világban. Piramist, diadalívet, főcsatornát. Nézzük meg Ceauşescu Bukarestjét, annyi szökőkút sehol nincs, mint az általa telepített városrészben. Sztálin Moszkvája megtermette a sztálin-barokk építészeti stílust…

Monumentális épületek és szökőkutak ellen nincs kifogásunk, ahogy szobrok, emlékművek, tudományos dolgozatok ellen sem lehet. Csupáncsak azt a mozzanatot tesszük szóvá, amikor a mennyiség átcsap minőségbe. A jó ízlés lehetne az egyetlen mérték a dologban, ami közösségi termék, olyan tudás, amely egymásra figyelésből, közös érzékből ered (sensus communis).

De a diktátornak senki sem szól, a Mongabong Band zenéjére mindenki egy ütemben tapsol, és a kivégzőosztag felkészül.