Véget ért a könyvfesztivál, a huszonegyedik. Sok mindenért lehet majd emlékezetes: a rocksztárként vonuló finn díszvendég, Sofi Oksanen miatt, vagy a Pamuk nélkül vendégeskedő törökök miatt, akik alig hoztak el magyarul is olvasható szerzőt. Závada asztalt beszakító új regénye, vagy Bănulescu most már magyarul is olvasható csipkelődése miatt, amely egészen más hangnemben beszél a Ceauşescu diktatúrájáról, mint amit megszokhattunk: nem a szenvedés és az áldozatok, hanem a románokra oly jellemző fanyar humor hangján. Nevetünk és egyre jobban felszabadulunk a trauma alól. Nevetünk és érteni véljük az egészet, ez tényleg csak a legjobbaknak megy, bár akadnak csapdák is, szép számmal. Kérdés, hogy vajon el tudja-e kerülni őket. Már el is kezdtem olvasni.

Vagy az egész napos európai írótalálkozó kapcsán marad emlékezetes, ahol aztán minden szóba került a nő- és férfiszerepektől a vasfüggönyig. Azt hiszem, leginkább a norvég Jorgen Lorentzent irigyeltem, aki azt találta mondani, hogy az utolsó nem demokratikus intézmény Európában: a család. Ezt egy Közép-Európába igyekvő kelet-európai szinte fel sem fogja. Nem, nem azt, hogy a család ne lenne demokratikus, bőséges tapasztalata van arról, hogy milyen patriarchális viszonyok uralkodnak a vak komondorok földjén. Hanem, hogy minden más rendben van. Hogyan is lehet ott írni? Miről? Folyton csak családregényt? Kaszabolós krimit? Sehol egy kis tirannus, helyi kiskirály, kert mögött épült stadion? Sehol egy afrikai útlevél? Csoda, hogy bele nem pusztulnak az unalomba.

Már nem is tudom, hogy kinek, de amikor a pszichoanalízis divatba jött, akkor egy bécsi lélekturkász levelet írt az új regényét megjelentető szerzőnek. Elolvasta a művet, és határtalan megtiszteltetés lenne számára, ha az írója az ő kanapéján beszélné ki magából mindazt az elfojtott traumát és komplexust, megannyi neurotikus álmodozást, amitől csak úgy hemzseg a mű. Mire az író visszaírt: maga ostoba, de hát ebből élek!

Hová is lenne a kelet-európai szerző, ha elvennék tőle a nyersanyagot oly bővizűen adó forrást. Ezt a sötéten is kedves, urambátyámos országot, amely szerzők nemzedékeit nevelte fel és íratott velük remekműveket. És ma sem fogy ki az önjelölt zsarnokocskákból, amelyek újra és újra szövik a hálót, amelyen fennakadhatunk.

Félek, ha egyszer tényleg mélyen demokratikus ország lenne Románia vagy Magyarország, azzal az irodalom is elapadna. Legalábbis az egyik legjelentősebb ága. A Rokonoké, nem lenne miről vallani a polgárnak, eltűnnének Fülkefor király kalandjai. Ki tudja, hol szólna a sátántangó?

Szóval örüljünk, hogy nem lettünk Norvégia. Mert itt legalább az év minden napjára jut valami igazán jó olvasmány. Ami kicsit felháborít, letaglóz és felráz. Hogy aztán újra folytathassuk a saját kis játszmáinkat odakint a magunk kis játszóterén. Az alá- és fölérendelések dzsungelében, a jó meleg komaságban, a lezsírozott biztonságban.

Ha választanom kellene, én bizony ezt választanám. A miénket. És nem a kőolajtól olyannyira felpezsdített jólétet, ahol a szavaknak és ígéreteknek tán még súlya is van, és ahol csak úgy leváltható egy politikus, ha hibázott. Ahol az ország egyik fele nem gyűlöli a másikat, és hülyézi le négyévenként. Hát nem ezért olvassuk minden reggel oly élvezettel a híreket? Hogy újra átéljük a mi kis tisztítókúránkat, a szent gyűlölködést? Mert megvetjük a magukfajtákat, és nem vesszük észre, hogy már nincs is magunkfajta. Egyszemélyes a kör.

És ezt is milyen jól meg lehetne írni egyszer. A gyűlölet kelet-európai magányát. Ezt a nagy magányosságot, amely végül önmaga ellen fordul. És rágni kezdi a húst, a csontokat. Fájdalom és a felszabadulás lehetősége nélkül. Mindenkit. Némán, demokratikusan.