Amikor megkérdeztem a rovatvezetőt, hogy lenne-e ötlete az e heti témaválasztásom kapcsán, vagy jöjjek újra a világpolitika első számú problémájával, Ukrajnával, visszakérdezett: május elseje van – jelent még valamit május elseje? Nekem ugyan semmit, válaszoltam, de néha a semmiről is érdemes beszélni.

Nem tudom, mit jelentett ez a nap az előttünk járóknak, de az én nemzedékemnek, amely épp kezdett felnőtté válni a diktatúra végnapjaiban, bár persze már régen felnőttnek hitte magát, azt hiszem, a miccs-, flekken- és sörszagon kívül nem sok minden jut eszébe erről az ünnepről.

Nekünk még a diktatúrából is csak a nyomasztó szürke maradt. A hit, lelkesedés, remény és mindenféle grandiózus, vöröslobogós epizód kizárólag szüleinknek, nagyszüleinknek jutott. (Bár a mai visszaemlékezésekben mindig csak arról hallani, hogy az egész társadalom kezdettől testületileg elutasította a szocializmusnak, népi demokráciának becézett kommunista diktatúrát, tudjuk, hogy ez nem igaz. Azokat a közép-kelet-európai rendszereket bizony elég széles körű támogatással építették kezdetben, bizony sokan hittek a meghirdetett igazságosabb világ lehetőségében, és boldogan vitték Sztálin, Lenin elvtársak portréit vagy a vörös lobogót a május elseji nagy felvonulásokon.)

És persze az igazi elkeseredés is az előttünk járóké volt, mert csak ők tudták, mit veszítettek, mert ők még élték a szabadságot is. Mi már beleszülettünk az aranykorba, ami akkor öröknek tűnt. Neve ellenére nem csillogott. Lehet, hogy a nyolcvanas években is rendeztek május elseji felvonulásokat, de én már csak arra emlékszem, hogy olyankor egész Vásárhely kivonult a Somostetőre vagy a Víkend-telepre, ha szép idő volt, s ha nem, akkor az udvaron, a balkonon sütötte meg az elengedhetetlen miccset. Én soha életemben nem láttam május elsejei felvonulást „élőben”, azt hiszem, hogy az már a nacionál-kommunizmus velejárója volt, hogy a nemzetközi ünnepet szépen háttérbe szorították, s augusztus 23-át, a nemzetit emelték középpontba. Bizonyára Vásárhelyen is volt augusztus 23-i felvonulás, mert arra biztosan emlékszem, hogy Ceauşescu-portrék tömegét hurcolták az emberek, munkahely szerint felsorakoztatva. Semmi Lenin, semmi Brezsnyev, Sztálin ugyebár már kegyvesztett volt, semmi nemzetközi internacionalizmust hirdető jelszó, csak a Román Kommunista Pártot és annak vezetőjét éltető jelszavak voltak az ünnep kellékei.

Azért vártuk az ünnepet, mert szabadnap volt, lehetett kirándulni, bulizni, szeretni...

Megtanultunk a diktatúrában élni, túlélni, olyannyira megtanultunk, hogy nem is igazán akarunk szabadulni tőle. Sőt... Ma mi vagyunk a középnemzedék, ahogyan gyermekkorunkban a szüleink voltak, mi alakítjuk a mát. És sajnos, Közép- és Kelet-Európa-szerte érezhetően, egyre inkább visszacsempésszük vörös lobogós ifjúkorunk rossz beidegződéseit.

Közel negyed század szabadság után ismét diktatúrák sarjadnak e tájakon, s nemcsak hogy a mi nemzedékünk irányítja ezt, hanem leginkább a gyermekeinkre építhetnek a modern diktátorok, az európai radikális, szélsőséges mozgalmak. Ez pedig a mi nemzedékünk kudarca, még akkor is, ha saját gyerekeink nem tagjai semmiféle barnainges, bakancsos bandának.

Mi vagyunk a szüleik, mi voltunk a tanáraik, papjaik, edzőik, tanácsadóik, példaképeik, az a minta, ami a gyerek akaratán kívül is irányadóvá válik számára krízishelyzetben.

Krízishelyzet márpedig van bőven, mert ugyancsak mi voltunk, akik kisiklattuk a rendszerváltást, hogy ne mondjam, „elk...rtuk”, akik elhitettük velük, hogy az elvek csak jelmezként szolgálnak, amely szabadon cserélhető épp aktuális politikai célok érdekében. Mi voltunk, akiktől azt tanulták meg, hogy minden bajunkért az állambácsi a felelős, és állambácsinak kell azt megoldani. Az állambácsinak, amelynek erős kezű, megkérdőjelezhetetlen és tévedhetetlen vezetője van, akit tűzön -vizen át követni kell. Nekünk nyilvánvalóan ez volt a minta, és ezen képtelenek voltunk továbblépni, átörökíteni viszont annál inkább.

Kedves anyukák és apukák, tanár nénik, tanár bácsik, pap bácsik! Helyre tudnánk ezt még hozni? Vagy a vörös, sarló-kalapácsos lobogók után jöhetnek a barna, horogkeresztes, arkangyalos lobogók, amiket már persze nem a munka nemzetközi ünnepén, hanem netalán április 20-án vihetnek majd gyermekeink, unokáink?