A kampány „emelkedett része”, az ünnepélyes kezdet mozzanatai – lásd az udvarhelyi indulást, a beszámolón kívül képekben is – mintha az eltelt hónap politikai ködébe vesztek volna: napi kortes gyűrődés, fárasztó körutak, helyi gondok-panaszok, nem mindig tárgyra törő viták vették át a helyüket. A teljes mozgósítás végén pedig majd megkapjuk a statisztikai adatokat: hány találkozó volt, hány kilométert tettek meg a kampányban az RMDSZ vezetői és jelöltjei...

A bukaresti rádió politikai műsorának moderátora észreveszi és azt kérdezi: az RMDSZ, úgy tűnik, az ideologizálás helyett praktikus üzenetekre helyezi a hangsúlyt, tematikus oldalai különböző grafikonokkal próbálják érzékeltetni, mit hozott az Unió Erdélynek (például átlagosan családonként 3500 eurót) – vajon ez az a fajta üzenet, amivel meg lehet róla győzni a választókat, hogy fontos részt venniük az európai parlamenti választásokon? Azt válaszolom: csak ez az az üzenet. Meggyőződésem ugyanis, hogy különben is hatásosabbak a konkrét, vizuálisan is érzékeltethető adatok, mint az általános megállapítások, másfelől – magamból indulok ki – úgy vélem, az embereknek elegük van az „ideológiából”, többre becsülik a kézzelfogható, életközeli dolgokat. A „megvalósítások” vagy azok hiánya érzékenyebben érintik őket. Nekem például elég sokat mondtak a felsorolt számok, azt hiszem, némi képzelőerővel és tárgyismerettel mögéjük lehet látni utakat,és iskolákat, javakat és jogokat.

De lehet, hogy tévedek, mert másoknak minderről egyéb jut eszébe. Némi asszociatív ugrással például a MOGYE tragikus helyzete, ami csakugyan a jogfosztásnak és a törvények be nem tartásának az iskolapéldája, de igazából minden eddigi sikertelenségünk ellenére valahogy inkább szól a harc folytatása, problémáink ébren tartása, az Európához való közeledés mellett, mint ellene. Ahogyan az RMDSZ politikai alelnöke, Borbély László fogalmazott: a mi feladatunk a magyar érdekeket az Európai Unióhoz közelíteni. (Mások nem fogják.)

Érdekes szemléleti kérdést világít meg egy másik ellendrukker felvetés, reményteljesen előlegezve kudarcot és konfliktust. Eszerint, ha az RMDSZ május 25-én nem éri el a bejutási küszöböt, akkor „az erdélyi magyarság életében is új korszak kezdődhet. Véget érhet az egypártrendszeri képviseleti monopólium huszonöt éve, amely arról szólt, hogy az erdélyi magyar szavazó a román parlamentbe és az Európai Parlamentbe is csak az RMDSZ-t juttathatta be függetlenül attól, hogy teljesítménye alapján a párt megérdemelte-e, vagy sem a választói kegyet.” Túl azon, hogy ez a vélemény feltételez valamiféle meg nem érdemelt „választói kegyet” is, figyelmen kívül hagyja, hogy a romániai magyar „egypártrendszer” maga a „kegy-etlen” választók 85-90 százalékos akaratának eredménye. (Amely arányt egy bizonyos modell alapján felfújva vidáman kijön a 150 százalék.) A gondolatmenet még tovább megy, megállíthatatlanul: „Az előző években könnyű volt a Magyar Polgári Párt, majd az Erdélyi Magyar Néppárt kevésbé ismert, a napi politikában beágyazódás nélkül megmérettetésre jelentkező politikusait kiütni a ringből. Úgy tűnik azonban, Tőkés Lászlóval más a helyzet. A rendszerváltó magyar református püspök immár akkor is veszélyt jelent az erdélyi magyar RMDSZ-re, ha nem itthon, hanem Magyarországon méretkezik meg.” Tehát kiütni, tehát ring, tehát veszély... És tehát Tőkés László... Akiről tudjuk, hogy az előző választásokon hogyan, kitől és kiktől kapta a szavazatait. Bár a kommentálónak a lényeget tekintve igaza van: Tőkés László valóban veszélyt jelent a „romániai magyar” RMDSZ-re, sajnos. És nem csak ő.

Szóval megy a kampány, megy, mint a gyűrű, vándorútra. Jelöltjeink a körben. A tánc folyik. Az öklök összeérnek. A végén a romániai magyar választók megmondják, kinél van a gyűrű.

De ha már az ideológia és a konkrétumok vagylagosságából indultam ki, hadd hozzak fel egy példát a viszonylagosságukra is. Az EP-választásoknak szentelt egyik utóbbi konferencián Guido Westerwelle volt német külügyminiszter Európát az életbiztosításunknak nevezte. A politikus szerint az euroszkeptikus hangok ellenére Európa sikertörténet. És az is kell, hogy maradjon, hisz egyszerűen túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy egyedül nézzünk szembe a világ kihívásaival. A gazdasági válságon már túl van az Unió, de küszöbön a politikai krízis, amit az euroszkeptikus pártok előretörése jelenthet a május végi EP-választásokon. Ezekkel az erőkkel azonban nem úgy kell megküzdeni, hogy a hagyományos pártok átveszik a szlogenjeiket. Westerwelle szerint azok a politikusok, akik valódi vezetőnek tartják magukat, nem a médiát visszhangozzák, hanem képesek szembemenni ezzel a trenddel, és hangsúlyozni Európa fontosságát.

Mindez lehet akár egy új európai ideológia alapja is, amelynek lényege a közösségvállalás. Mert a kampányról az is eszünkbe jut, hogy mennyire hiányoznak a hasonló alkalmak az igazi szolidaritásra. És nem feltétlenül a politikai alkalmak, még csak az erőltetetten nemzetiek sem.

Az egykor egyetemes ünnepnek például akár a nevét is ki merjük-e mondani? Merünk-e május elsején mindannyian – tehát nem „ideológiai alapon” – munkát és munkást ünnepelni? Akár emlegetni „az Élet anyját”? Mert az egymásét már elég gyakran emlegetjük.