Aki valaha is foglalkozott behatóbban a magyar nyelvvel, történetével, struktúrájával, tetten érhető szépségeivel, változataival és ízeivel, az egy életre rabja marad a témakörnek, és a titkolható idegbaj jeleit kezdi mutatni, amikor amúgy tájékozott és művelt emberek bődületes baromságokat beszélnek a nyelv „romlásáról”, megmentéséről, a beavatkozás szükséges halaszthatatlanságáról.

Mint ahogy most április elsejével, egy kormányhatározat nyomán, megszületett a miniszterelnök felügyelete alá rendelt Magyar Nyelvstratégiai Intézet. Nem csak azért idegeskedünk, mert ugyanennek a politikai családnak a képviseletében fogalmazta meg Schmitt Pál álamelnök emlékezetesen, hogy ő nemzetstratégiai ügynek tekinti anyanyelvünk ápolását. Még csak azért sem, mert a szintén miniszterelnöki felügyelet alatt megalakult Veritas Történetkutató Intézet Szakály Sándor hadtörténész irányításával hozzákezdett a magyar történelem konstruktív újrafogalmazásához, és netán attól félnénk, hogy a magyar nyelven is elkövethető efféle erőszak.

Spekulatív szempontból egy érvet tudok az intézet felállítása mellett: itt, az interneten a hozzászólók között mintha fordított arányosságot mutatna a magyarkodás hőfoka meg a helyesírási ismeretek elsajátításának képessége.

A tudományterület felületes ismeretében is tudhatja (vagy kiguglizhatja) bárki, hogy az Akadémiának önálló intézete van a magyar nyelv kutatására, és már a Széchenyi által elkövetett megalapítása idején első feladata lett a magyar nyelv pallérozása. Egyetemeink humán tagozatain határon belül és kívül komoly kutatók eddig is végezték mindazokat a feladatokat, amelyekkel anyanyelvünk tudományos kutatásában nemzetközi összehasonlításban is jelentős eredményeket produkálnak. Mellékesen képzik a jövő tanárait, akiken keresztül minden iskoláshoz eljut a helyes és szép magyar nyelv igénye. Könyvtárnyi nyelvészeti publikáció és szakirodalom és folyóirat áll rendelkezésére minden érdeklődőnek.

A hazafiasan elkötelezett átlagember viszont félelmetesen tudja, hogy a nyelv nemzeti nagylétünk egyik hordozója, a világon egyedülálló gazdagsággal, és nem mindegy, hogy finnugor vagy babiloni a nyelvrokonságunk, ahogy az sem, miféle idegen hatások, szavak, fordulatok, néplelkünktől idegen elemek szivárognak be közös kincsünk ősmagyar gyökei közé, és rontják azt meg idegen szellemiségükkel. Ideje akkor háborút hirdetni, megtervezni a harcot, és ehhez stratégiát kidolgozni. A magyarságunk a tét. Éppen ezért szabályozni köll, megmondani egyenesen magyar ember módjára, hogy mi a szabályos, mi a tilos, és komoly büntetéseket kiróni mindazokra, akik tovább rongálják ezt a közös kincsünket.

A politikus pedig, mint a nép megválasztott szolgája, nagyon odafigyel a közakaratra, különösen akkor, ha ennek teljesítése nem kíván nagyobb költségvetési fedezetet. Hát akkor legyen nyelvstratégiai hivatal, megjutalmazunk benne néhány jó állással kormányhű nyelvészeket, és ott majd eldolgozgatnak olyan fontos témákon, hogy mi kerülhet a cégtáblákra, esetleg elemzik a baloldali politikusok szóhasználatát, amivel fehéren feketén be lehet bizonyítani az ártó és a nemtelen szándékot nyelvészeti mélyfúrással. Esetleg előkészítenek egy nyelvtörvényt, amit a parlament az utolsó vitában teljesen szétbarmol a politikus urak jobbító javaslatai nyomán…

A magyar nyelv pedig mindezektől függetlenül, köszöni szépen a megkülönböztetett bánásmódot, fejlődik, alakul a maga belső törvényei szerint, mint teszi ezt évezredek óta.