Vasárnap délután. Ülök a számítógép előtt, közben a magyarországi közszolgálati tévécsatorna is bekapcsolva. Amint fél szemmel rápillantok a képernyőre s fél füllel hallgatom a szövegeket, amelyek nem csupán szavazásra buzdítják a magyarokat, hanem összefüggéseikben egyik vagy másik párt mellett kardoskodnak, érzem, hogy valami roppant furcsa számomra. Aztán csakhamar rájövök, hogy mi okozza ezt a kényelmetlen érzést. Persze, a kampánycsend hiánya.

1989 után jómagam és romániai lakótársaim egy olyan választási rendszerben szocializálódtunk, amelyben nemhogy a választások napján, de még előtte egy nappal is megszünt a választási propaganda, és a tévéadók úgy áthangolták műsoraikat, hogy jóval több volt bennük a puszi, mint a politikus.

Persze, jól tudom, hogy a kampánycsend hiánya nem jelent demokráciaellenességet, hiszen Európa több országában nemhogy kampánycsend nincs, hanem helyenként még a kampányt sem szabályozzák, azután meg a világháló amúgy is megállíthatatlanná teszi a kommunikációt.

Az újabb választások biztos győztese, a FIDESZ, a sok modellből a kampánycsend-mentességet választotta. Immár négy esztendős, kétharmados parlamenti többségének köszönhetően választhatott volna bármi mást is, de számára ez bizonyult a legelőnyösebbnek. Mint ahogyan a világon fellelhető választási rendszerekből, törvényekből is úgy válogattak és úgy módosítottak, hogy pontosan tudták, mit akarnak.

Nem csupán arról van szó, hogy a kereszténydemokrácia soha nem cáfolta a „minden szentnek maga fele hajlik a keze” történelmi igazságát, hanem a hatalom megtartásának és továbbvitelének arról a nagyfokú tudatosságáról, amely mellett eltörpült az ellenzéknek bármiféle szófűzése.

A FIDESZ ismerte és ismeri ugyanis legjobban munkájának a tárgyát: hogyan működik az államgépezet. A különböző összetevőkben és szerkezetekben, rendszerekben és alrendszerekben, fő- és alintézményekben, a velük kapcsolatos törvényekben hol kell egy csavart megszorítani vagy megengedni, és egyáltalán, hol kell egy régi alkatrészt újra kicserélni, amely a hosszú távú kormányzást szolgálja. Nem fér hozzá kétség: a legkülönbözőbb országok példáiból merítve újból hatalommá tette az utóbbi évtizedekben döcögő, zötykölődő, céljainak elérésében oly gyakran megbicsakló magyar államot, és úgy tűnik, ez a magyarok többségének a kedvére van.

Túlzás lenne azonban a kormánypárt valamennyi intézkedését hungarikumnak tekinteni. A médiaszabályozást angol modellek alapján alakította át, Kína jó példát szolgáltat arra, adott fokú központosítás és pártirányítás mellett hogyan működhet hatékonyan a piacgazdaság, a pénzügyi felügyeleti szervek csökkentett mozgásterére és a Nemzeti Bank hatáskörének a növelésére bőven találni európai példákat, az Alkotmánybíróság jogköreinek nyesegetése úgyszintén nem megy újdonságszáma a világon, mint ahogyan a belföldi államhitelezés előtérbe helyezése a külföldi hitelekkel szemben sem, ám az a mód valóban hungarikum, ahogyan a FIDESZ mindezeket az átalakításokat, a más országok valóságából kiragadott részeket egyetlen közös alapelv köré tudta szervezni: úgy végezni el a hatalom hosszú távú megtartásához szükséges átalakításokat, hogy a legfontosabb népességi és foglalkoztatási csoportokon belül mindez ne okozzon semmiféle olyan visszahatást, amely nagyobb méretű társadalmi forrongásokban nyilvánulna meg.

A nemzetinek nevezett és az élet minden területére szétcsepegtetett kenőanyag, a magyar történelem mindeddig más vonatkozásaiban ismert eseményeinek új, leginkább hősies fénybe állítása nyilvánvalóan rendkívül jól olajozta mindezeket a törekvéseket, de a lényeg mégis: az életük középkorába jutó, céltudatosságban minden más magyarországi politikai erő fölött álló egykori ifjúdemokraták tökéletesen tisztában vannak a politikai pártok egyben tartásának és az államgépezet működésének elméleti alapelveivel ugyanúgy, mint a mindennapi gyakorlatával. És persze mindannak az eszköztárnak a használatával (pénz, célszemélyek és célszemélyiségek, kapcsolathálók, politikai stratégia és taktika, társadalmi kommunikáció stb.), amelyet négy esztendővel ezelőtt nemcsak hogy megszereztek, hanem meg is tartottak és még jóideg nem adják ki a kezükből.

E céltudatosság mellett az ellenzék úgy viselkedett, mint egy szúnyog- vagy légyraj valahol a Kárpátokban: mindig arrafelé fordult, amerre a nagyvad elindult, de hiába zümmögött, zúgott, csipkedett és csipkelődött, az irányt nem ő határozta meg.

Vasárnap délután… Még néhány óra és a magyarországi fogalomtárhoz híven elindulnak a győzelmi jelentések és veszteséglisták, a győztes és vesztes háború utáni magyarázkodások, a politikai elemzők sokasága pedig még heteken át osztogatja majd az észt minékünk, ártatlan és tudatlan, hétköznapi földi halandóknak.

Jómagam, kissé reménykedve, Tolsztojra gondolok. A Háború és békére. Hogy talán a cím mégsem a véletlen műve. És hogy a jövőben több, keletről fogant, de a nyugat művészetére érzékeny Chagall, Malevich képet látunk, akárcsak a szocsi olimpián. És hogy az ott remeklő orosz balett továbbra is légies marad. És soha nem lesz gépies.