Szerintem eldőlt.

Az okokat hosszan lehetne sorolni. De egy biztos: régen álltunk ennyire rosszul. Van egy öntelt, saját szavazótáborán és annak érdekein túl semmit sem látó kormánypártunk, és egy kivételesen töketlen ellenzékünk. Melynek tagjai képtelenek belátni a roppant egyszerű tényt, hogy amíg képtelenek kezelni a Simon Gáborhoz hasonló ügyeiket, addig nem lehet őket komolyan venni. És a kezelésen azt is értem, hogy idejében kizárják a soraik közül az efféle politikai gengsztereket, és legalább a saját házuk táját megpróbálják tisztességesen átláthatóvá tenni, ahogy ezt az országos ügyek esetében is elvárjuk. Csakhogy a Simon Gábor körüli magyarázkodások, kínosabbnál is kínosabb pillanatok világosan bebizonyították: még a tisztesség látszatát sem tudják fenntartani. Márpedig nokiás dobozok, titkos bankszámlák, afrikai útlevelek csak a regényekben jelenthetnek előnyt.

Lassan már ott tartok, hogy számomra szinte teljesen mindegy, hogy melyik oldal, ha idealisztikusabban akarok fogalmazni, akkor melyik értékrendszer adja a miniszterelnököt. (Tételezzük fel, hogy senki sem ellensége készakarva saját hazájának.) És mindegy volna a személy is. Az lenne a legjobb, ha végre nem egy markáns politikus jönne, akivel szemben nem az elvakult gyűlölet vagy a még elvakultabb szeretet mértéke lenne a döntő, hanem hogy mennyire jó hivatalnok.

Nem is nagyon tudom értelmezni különben politikussal szemben a szeretet- vagy gyűlöletrohamokat. Nem azért van ott, hogy efféléket érezzünk iránta. Furcsa is lenne, ha a postás vagy a gázszerelőt annak kapcsán ítélném meg, hogy mennyire rajongok iránta, és nem az elvégzett munkája kapcsán. Ha megjavítja és kihordja, nekem ez már elég, lehet bármennyire is szimpatikus vagy épp ellenszenves.

Szóval, egy jó postás kellene. Aki nem csak tud arról, hogy másfajta, pártján kívüli emberek is élnek az országban, és nem is csak megtűri a gondolatot, hanem képes úgy cselekedni, hogy azok élete se menjen tönkre. Hogy ne négyévenként rendezzük be és át az életünket, épp annak függvényében, hogy ki van hatalmon, és annak szemében vagy listáján, hol is szerepelek: a megbízhatók vagy épp az a potenciális árulók között. Így pályázni és úgy kuncsorogni. Mert a postásunk nem húz ki, nem ír át, nem osztogat, hanem a hivatali ügymenetet intézi: a gép forog, az alkotó pihen.

Mert nyugodt életet szeretnék. Nem akarok érteni az atomreaktorokhoz és kivörösödött fejjel vitázni a dohányipar nevében vagy ellene. Úgy szeretnék élni, hogy látom és hallom az érveket, látni a döntések következményeit és hatásait, és a döntés könnyen átlátható mechanizmus alapján születik meg. Érdekek mindig sérülni fognak, de legalább látnánk, hogy a kevés érdekhátrány sokak érdekelőnyét hozza el. És nem fordítva, ahogy ez manapság a módi.

Egy se hús, se hal postás. Mondom, ez lenne az igazi. Akinek talán a neve se jutna kapásból az eszembe. Nem fontos, hogy él, mit épít magának a hátsókertben. Akinek nincs országnyi egója, csak egónyi alázata.

Nem is tudom, melyik teljesülhet hamarabb. Lesz egyszer egy ilyen államférfink, vagy drukkolhatunk-e még valaha magyar csapatnak a vébén. Pillanatnyilag az utópia tárgykörébe tartozik mindkettő. Sem itt, sem ott nem látom a tehetségeket. Vagy talán igen, de azt is, hogy milyen hamar megtanulják a módit, és válnak máris szürkén közepessé. Tehetséges divatfivá vagy kezdő zsarnokká, tutyimutyi senkivé.

Legszívesebben magunkra szavaznék. Hogy talán van időnk még várni. Van időnk elfeledni a rögeszméinket. Pedig nincs. A mi időnket őrlik azok a sötét, hivatali malmok, és nem nekünk sütnek belőle kenyeret. De még az unokáinknak se. És ostobák, ha azt hiszik, hogy majd az övékét, a kibélelt aranyifjakat majd ki tudják vonni az általános romlás alól.

Én már inkább kiköpöm. S ha mások sem akarják többé lenyelni, akkor talán még lehetne valami. Gól, öröm, siker. Szavak, amelyeknek már csak homályosan sejtem az értelmét.