Na, most vagyok bajban.

„A legrosszabb, ami egy íróval történhet, ha ismer egy másik írót. Annál rosszabb már csak az, ha több írót ismer. Mert úgy olyanok, mint a legyek ugyanazon a szarkupacon.”

Bukowskiben, illetve regénybeli alteregójában, Henry Chinaskiban pedig épp ezt bírom ezt a nyers magabiztosságot, az életnek ezt a szelíd és élveteg gyűlöletét. Hiszen csak nőkben, állandó részegség és másnaposság között, írás közben képes úgy-ahogy elviselni. És még a lovi. Az amerikai irodalom mocskos vénembere mégis annyi vitalitást sugall, hogy öröm olvasni ezt a csupasz beszédet, saját nimbuszának (már ha érdekelte valaha is) makacs felszámolását. Hiszen Chinaski undorító, mániákus, perverz állat. És nem lehet letenni. Borzongató, hogy erről így is lehet írni. Mintha az ember legjobb barátjának, az ördögnek mesélné a kalandjait, az meg hümmögve hallgatná.

De az írók. Chinaski a fentiekből következően nem egy partiarc. Messze kerüli az irodalmi élet minden formáját, kivéve a felolvasásokat. Mármint, ahol ő olvas fel. Aztán, ha lehet, megdugja a női rajongóit. Aztán megírja. Újra felolvas. És a sor folytatódik. Van az öröklétnek egyfajta bája. Most nem akarok megint Freuddal előjönni, de Chinaski élő példája annak, hogy valamikor még lehetett az irodalommal csajozni, hogy az író versei, regényei révén Katherine Hepburn hasonmásokat vihetett az ágyába.

Nekem viszont, úgy tűnik, szükségem van a társak zümmögésére a szarkupacon. Több írót is ismerek, és nem csupán az újságírás miatt. Ami Chinaski szempontjából egyenesen a pokol maga: szeretek velük néha együtt ebédelni. Egy ilyen ebéden derült ki például, hogy Babiczky kollégával ugyanazt a rendőrségi hírt próbáljuk novellába önteni. Ráadásul ugyanazt a címet is adtuk a készülő szövegnek. (Meg is jelentek párban a márciusi Holmiban. A változtatást pénzfeldobással döntöttük el, én vesztettem, én adtam más címet.) És akkor a régebbi barátságokról még nem is szóltam. Amelyek mindig a megfelelő pillanatban taszítottak rajtam egyet a megfelelő irányba. Legalábbis jó ebben hinni.

Chinaski szempontjából nézve viszont az írás mindenféle szempontból magányos valami, ha megosztozunk rajta, máris veszít erejéből, hatásából. Az író bohóccá, mutatványossá, vagy épp kurvává változik. Pedig az igazi írónak csak egy kliense van és marad is: a papírlap. Ha nem is ennyire radikálisan, és teljesen másfelől közelítve, de Márai is vallotta ezt. Ő sem volt az a nagyon barátkozós típus, ha tehette, elkerülte az írók társaságát. Nem ez a dolgom, talán így foglalhatnánk össze legjobban a véleményét.

Hiszek nekik, meg nem is. Persze most sorolhatnám az irodalom nagy barátságait Petőfi és Arany kapcsolatától, Goethe és Schiller vagy Karinthy és Kosztolányi már-már bajtársias viszonyáig. Hiszen, és ezt most Kötter kollégától lopom, illetve hát a vele való beszélgetésből: mára már kevés dolog szentsége maradt érinthetetlen, az egyik pedig épp a bajtársiasság. És ezt már nagyon meg kellene becsülni. Még mielőtt végképp át nem költözik a virtualitás világába, és nem az okos telefonunkkal kötünk életre szóló függőséget.

Szóval, olvasom ezt a mogorva remetét és közben mégis barátkozom. Fecsegünk mindenről, irodalomról, nőkről, csupa olyasmiről, amit az ember nem akar megírni. Mert nem odavaló. És imádom Chinaskit, hogy ő képes volt erényt kovácsolni a gyávaságából. És még jól is hangzott.

Húsz éve halott már Bukowski. Ha a Jóistennek van egy kis humora, akkor most Villonnal és Hajnóczyval ebédelnek egy szűk kis szobában, minden nap. Talán kicsit fintorog a nektár miatt, de vedeli rendesen. És este körmöl erről valamit. Majd beles az angyalok pendelye alá.