Minden konfliktus megszüli a maga vicceit. Újabban a Facebookon az dívik, hogy „Hol van Oroszország határa? - Ahol akarja.” Van benne igazság, pillanatnyi helyzetben akár tovább is léphetne Putyin, ugyanolyan tehetetlenül szemlélné a világ, ha az orosz duma rábólintana a transznisztriai felmelegített csatlakozási kérelemre, vagy Abházia és Dél-Oszétia ilyen irányú vágyára, de talán még akkor sem lépne, ha Kelet-Ukrajna ugyancsak orosz többségű területeit vagy azok egy részét „fogadná be”, hiszen ott is nagy az igény a visszatérésre.

Egyelőre azonban a Kreml ura megállt a Krímnél. Hogy meddig, az nemsokára kiderül. Attól is függ, mit lép a nemzetközi közösség, de főképp attól, hogyan alakulnak a dolgok Ukrajnában a május 25-i elnökválasztás után, mennyire sikerül stabilizálni az összeomlás szélén álló országot. Mennyire marad meg ún. pufferzónának Oroszország és a Nyugat, Oroszország és a NATO között.

Egy biztos, ha a NATO bemegy Ukrajnába, az a harmadik világháború nyitányát jelentené. De nem teszi, mint ahogy azt is borítékolni lehet, hogy a ma este kezdődő uniós csúcson sem döntenek az Oroszország ellen kilátásba helyezett szankciók harmadik fokozatának, a gazdasági szankcióknak a bevezetéséről. A látszólagosan emlegetett elvek mögött természetesen kőkemény érdekek állnak. És nem utolsósorban érzelmek.

Múlt héten, a krími referendum előtt, amelynek kimenetelével kapcsolatosan ugyebár senkinek sem voltak kételyei, készült egy német felmérés, amely azt az egyáltalán nem meglepő eredményt hozta, hogy a német lakosság többsége nem támogatja az Oroszország elleni komoly gazdasági szankciókat és a krími referendum ellen sincs különösebb kifogásuk, nem feltétlenül kardoskodnak a félsziget Oroszországhoz csatolása ellen. Nyilvánvalóan tudják, hogy az ezer gazdasági, de mindenekelőtt energetikai szállal kötődő német-orosz, orosz-európai viszony folytán ilyen típusú szankciók nekünk is, nekik, németeknek is nagyon fájnának, talán jobban, mint azoknak, akik ellen születnek.

De kétségtelenül ott vannak – mármint a lakosságban – az érzelmek is, hiszen nem olyan nagyon rég volt az, amikor a két Németország egyesült, s ha akkor is ragaszkodott volna a világ a nemzetközi jog kőbe vésett alapelvéhez, a status quo megőrzéséhez, bizony most nem Németország lenne az Európai Unió vezető hatalma. És mindannyian elevenen emlékezünk még Jugoszlávia széthullására, amikor a népek önrendelkezési elve alapján válhattak ki a tagköztársaságok, majd ugyanerre az elvre hivatkozva bombázta le a nemzetközi közösség jóváhagyásával a NATO Koszovót, engedte kiválni Szerbiából az önálló államisággal korábban nem rendelkező, különben máig életképtelen államot.

Az európai államok vezetőinek hivatalos álláspontja egységes ugyan – illegitimnek tekintik a krími referendumot, annektálásnak a csatlakozást, Ukrajna szuverenitása és területi épsége megsértésének a Krím orosz megszállását –, a lakosság viszont már nem ennyire egységes, mindenki inkább saját történelmi tapasztalatai, sérelmei mentén értékel. A lengyeleknek és románoknak déjà vu érzése van amint azt látják, hogy a német diplomácia szorgalmazza leginkább a diplomáciai megoldást, rossz szájízzel azonnal az elfelejtett történelemórán tanultak is eszükbe jutnak, s mindenkinek beugrik a Molotov-Ribbentrop paktum, amely akkori államiságuk végét vagy megcsonkítását jelentette.

A délszláv államokban érthetően, a szerbeket leszámítva, nem igazán ágálhatnak az önrendelkezési elv érvényesítése ellen. De ott vannak az írek, skótok, baszkok, katalánok, csehek, szlovákok és mi magyarok, akik mind-mind vagy megszenvedtük már az önrendelkezési elv érvényesítését, vagy haszonélvezői voltunk, vagy ezután szeretnénk élni vele. És akkor még nem is beszéltünk a távol-kelet és a közép kelet népeiről, akik között, gondoljunk csak mindenekelőtt a kurdokra, szép számmal találhatók olyanok, akiknek bőven van oka arra, hogy érzelmileg másképpen viszonyuljon a krími referendumhoz és annak eredményéhez.

Nézegetem a nagy hírügynökségek krími fotóit az ünneplő tömegről, olvasgatom a helyszíni beszámolókat, amik azért nagyon nem arról tanúskodnak, ami nagypolitikai szinten elhangzik. Nyomásgyakorlásról, provokációról beszélnek a felső szinteken, és senki sem teszi fel a kérdést, miért is lett volna szükség bármiféle nyomásra ahhoz, hogy a krími oroszok és orosz anyanyelvű más, legfőképpen ukrán nemzetiségűek a kulturálisan, nyelvileg azonos Oroszországot válasszák a helyett az Ukrajna helyett, amelynek új, szélsőjobboldali erőkkel felálló hatalma orosz- és általában kisebbségellenes, amelynek első törvényhozási intézkedései között a kisebbségi nyelvtörvény visszavonása is szerepelt?

A történelmet nyilvánvalóan nem a népakarat szerint írják. Most sem. Sőt, nem is elvek mentén. De valamiféle rendezőelvnek mégis kellene lennie ebben a káoszban, ellenkező esetben nagyon rossz vége lesz. Igenis, el kell dönteni, hol a határ az elvek és az érdekek között, hol a vörös vonal, amit tényleg nem lehet büntetlenül átlépni. Senkinek. Mert egyelőre úgy fest, hogy egyeseknek, a „jóknak” lehet, másoknak, a „rosszaknak” nem.