Gál Mária: A múlt ára

Két szakállas vicc jutott eszembe az utóbbi napok romániai magyar eseményei kapcsán. Mindenekelőtt az az újságíróknak szóló intés, hogy „Ha valami kényes témáról elmélkedsz, legalább ne mondd el senkinek! Ha elmondod, legalább ne írd meg! Ha megírod, legalább ne írd alá! Ha aláírod, akkor ne csodálkozz!". Aláírom, és nem csodálkozom.

Vannak olyan szent tehénnek tekintett témák, amikről, úgy tűnik, egyszerűen nem illik beszélni a nagy nyilvánosságban. Ha megtesszük, hála az on-line technika fejlődésének, máris megtapasztalhatjuk az anyázás változatos magyar formáit, a haza- és nemzetárulózást, idegenszívűzést és hasonlókat.

Ilyen a múlthoz való viszonyunk is.

Az égvilágon semmi bajom a történelemmel, kedvenc tantárgyam volt, egyetemi diplomát is szereztem belőle. Történelemtanárként nyilvánvalóan nincs kifogásomra sem a múlt tisztelete, sem az ellen, hogy tanuljunk belőle, építsünk rá. Innen a második vicc. „Brezsnyev meghal, megy a pokolba, odaviszik az ürülék-tóhoz, abban kell majd lennie bűnhödésképpen az örökkévalóságig, minél nagyobb gazember volt, annál mélyebben. Látja, ott áll benne Hitler nyakig, Mussolini derékig, Sztálin viszont csak bokáig. Hát Sztálin elvtárs, hogy lehet, hogy te csak bokáig? Ennyire nincs bűnöd? Pszt!, nehogy meghallja valaki, Lenin elvtárs fején állok!” Erre a viccre hivatkozik Markó Béla is a Magyar Kártya című interjúkötetben, arra utalva, hogy a múltra kell és szabad építkezni.

Amikor az RMDSZ létrejött, tényleg a múltra építkezett, a két világháború közötti kisebbségi érdekvédelmi és érdekérvényesítései modellt élesztette újra. Nem tehetett mást, ez az egyetlen ismert lehetőség állt rendelkezésre, hiszen addig nem volt kisebbségi közösségi tapasztalatunk. Kezdetben azonban a múlt mellett kézzelfoghatóan létezett a modernizációs szándék is, voltak még társadalmi viták, a magyar oktatás minőségének kérdéséről például, ezek mára mind odalettek.

Már nem a múltra építkezünk, hanem a múltba temetkezünk, a jövőt áldozzuk fel a múltért. Az egykoron nyitott Erdélyt és erdélyi magyarságot is elárasztotta az árvalányhajas, turulmadaras, egyre bezárkózóbb Magyarország. A szimbólumok és szimbolikus kérdések maguk alá temették a való világot annak valós problémáival együtt, a nemzeti giccs az igazi értéket, a múlt a jövőt. Rendezvényeinket Wass Albert dilettáns versei uralták el, a mai fiatal szép lassan már nem is hallhat Szilágyi Domokosról, Szász Jánosról, Pilinszkyről stb., számára már csak a wassalberti „a víz halad, a kő marad”-ot (maximum Reményik „templom és iskolájá”-t) mutatja fel társadalmunk.

A versenypártok és nemzeti tanácsok megjelenése nem az egészséges versenyszellemet, hanem a múltba forduló közösségi önleépítést, mondhatnám öngyilkos hajlamot erősítette fel bennünk – közfelkiáltással elfogadott semmitmondó dokumentumok, rovásírásos szervezeti honlapok, székely székek, lófők, múltbeli, szovjet mintára ránk erőltetett autonómia-modell. Ilyen iramban rövidesen a postagalamb is előkerül, miközben Európában leader programokkal építik jövőjüket a kisközösségek.

Miközben Marosvásárhelyen Vona Gáborral, Magyar Gárdával és Hatvannégy Vármegyés ifjakkal megerősítve vonult a székely magyar autonómiamenet, addig Kolozsváron magyar és román aláírásokkal azonos mértékben alátámasztott, Erdély autonómiáját kérő petíciót nyújtottak be. Erről egy-egy mínuszos hírben számolt be a média. Tényleg nincs benne sem árvalányhaj, sem turulmadár, sem székely himnusz, sem rovásírás. És ha megvalósul netalán, akkor sem lesz, nem fog senki fehér lovon bevonulni Kolozsvárra, sőt talán Semjén Zsolt is inkább kocsival, mintsem ismét lóháton megy majd Kézdivásárhelyre.

Mégis, ez az egyetlen járható út a huszonegyedik századi régiók Európájában. Ahova állítólag tartozunk. Az egyetlen út, amely nem a múltba veszejti a közösséget, hanem a jövőt és a megmaradást ígéri, mégha kevésbé látványosan is.

Élve az idézett vicc képeivel és tanulságával: Markó Béla „fejére”, azaz az általa képviselt tizennyolc év eredményeire kellene már állni ebben az egyre inkább trutymóvá váló kisebbségi társadalomszervezésben és politizálásban, mert ha állandóan vele szemben, „öröksége” ellenében próbálja meghatározni önmagát minden pillanatnyi szervezet és vezető, elkerülhetetlenül a tó alján végezzük mindahányan. 

Kimaradt?