Alig hat hét választ el az első összmagyar parlamenti választástól, a kampány immár hivatalosan is megkezdődött. „Fújjátok meg a kürtöket és nyergeljetek, mert holnap reggel indulunk! Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!” – mondta vasárnap évértékelő-kampánynyitó beszédében a miniszterelnök.

A kampány persze már rég megkezdődött, a választási harc javában dúl, tulajdonképpen a legutóbbi választás óta folyamatosan tart, csak épp nem választási küzdelemnek hívták eddig.

A fülkeforradalom után azonnal elkezdtük szabadságharcunkat Európa ellenében, időnként egy-egy kis amerikai kitérővel. Amikor kicsit megszusszanhattunk volna, indulhattunk a bankok ellen, a nagy szolgáltatók, majd mindenféle multik ellen. Aztán kezdődött a rezsiharc, amelynek már harmadik felvonását vívjuk, immár a választási kampány részeként. De nincs megállás, vasárnap a miniszterelnök azt mondta, a küzdelemnek nincs vége.

Pedig nagyon jó lenne már megállni, megpihenni. Ennek a kampánynak gyakorlatilag úgy sincs tétje. Az ellenzék isteni csodán kívül másra nem számíthat, s az, hogy ezúttal kétharmaddal vagy egyszerű többséggel folytatja a jelenlegi vezetés, tulajdonképpen mindegy. Orbán úgy fogalmazott évértékelőjében, hogy ez az ország már nem az az ország, amely négy évvel ezelőtt volt, és ez így igaz. A mögöttünk lévő négy évet okosan használta ki a felcsúti nagyvezér – a maga képére és hasonlatosságára alakította át az egész politikai-társadalmi-gazdasági berendezkedést, összpontosított, központosított, államosított, s az újonnan kitalált vagy átalakított csúcsintézmények élére saját „független” embereit ültette, biztosítva bármely jövendőbeli másképpen gondolkodó kormányzat kezének megkötését legalább még öt évre. Nincs már szüksége kétharmadra, ezekkel a csúcsszervekkel a háta mögött egyszerű, akár minimális többséggel is kényelmesen elkormányozhat a következő négy évben is.

A kampány mégis, máris mocskos és éles. És veszélyes. Veszélyes, mert túlnőtt a normális választási megmérettetés keretein. Veszélyes, mert azt a folyamatot erősíti, amely Ukrajnában polgárháborús helyzetet teremtett.

Talán nincs is más olyan európai ország, ahol ekkora szakadék tátongana a táborok között, nincs más olyan ország, ahol az ellenfél táborát ennyire nem tekintik a nemzet részének, ahol csak akkor lehet legitim egy hatalom, amikor az egyik tábor kedve szerint alakul.

Ukrajnában 2004-ben, a narancsos forradalom idején a szinte egyenlő erőviszonyok közepette addig tüntetett/harcolt az „ukrán” oldal, míg „legyőzte” az orosznak vagy oroszimádónak tartott másikat. 2012 novemberében demokratikus választás során újra olyan kormányzat állt fel, amelyet a narancsosok nem tekintettek és máig nem tekintenek ukránnak, s mint ilyent – szép magyar(országi) terminológiával: idegenszívűt – nem is fogadott el legitimnek. De az européer Timosenko csapat már nem volt elég erős a hatalom blokkolásához, ezért a feketeingesekkel, az ukrán Jobbikkal, a Svobodával szövetkezett, s e gyászos frigyhez csatlakozott később az ukrán politika egyetlen tiszta figurája és ereje, Klicsko és pártja.

Ők azok, akik meghirdették a harcot, s parlamenti eszközökkel, majd az EU társulási egyezmény elhalasztása után utcai, de demokratikus eszközökkel vívták. Egy darabig. Csakhogy a Majdant először a Svoboda fekete ingesei és maszkosai kezdték ellepni, majd az Európa Téren és a kormányzati negyednek helyet adó Hrusevszkij utcában színre léptek a „még ukránabb” fiúk, akik már kövekkel, Molotv-koktélokkal kezdték nyomatékosítani hazafiságukat. S amikor látták, hogy pipogya vezető politikusaik szép lassan kiegyeznek, kompromisszumot kötnek a hatalommal, akkor, most hétfőn, végleg lenyúlták a forradalmat.

A harc irányítása kicsúszott azok kezéből, akik meghirdették. Ez előre látható volt! A tömeg általában lefordítja a politikai szóvirágokat, és a maga pőreségében értelmezi – a harcot harcként, a szembenállót ellenségként, nem pedig politikai ellenfélként.

Magyarországon is 2002 tavaszától hirdettek harckészültséget. Akkor, amikor a két forduló között, az első forduló utáni meglepetésszerű vereséget követően Orbán harcra szólította fel híveit, a második forduló után pedig meghirdette, hogy a „haza nem lehet ellenzékben”. Azóta csak az a magyar, aki e harcot a miniszterelnök által dirigált oldalról vívja. Ez nem egyszerűen abszurd, hanem – amint az ukrán példa is mutatja – valóban veszélyes állapot.

„2010-ben azt kellett eldöntenünk, hová állunk a ringben, és mi a piros-fehér-zöld sarkot választottuk. Azóta több menetet megnyertünk, de a küzdelemnek nincs vége". Hogy pontosan hol is végződik ez a piros-fehér-zöld sarok és ez a küzdelem, egyelőre nem tudjuk. Csak reméljük, hogy nem a Majdanon.