A hatvanéves Krasznahorkai Lászlót ünnepeltük múlt héten a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Egészen pontosan irodalomtörténeti helyét keresték az ünnepi alkalom ürügyén a legnevesebb kritikusok Radnóti Sándortól Margócsy Istvánon át Selyem Zsuzsáig. Mert az igazán jó írónál valahogy a hely sem állandó: hol ide, hol oda kerül a legjobbak között, mert ettől marad élő, izgalmas ez az irodalomtörténetnek hívott kirakós. Talán csak a dilettáns helye biztos és állandó, amit ő rangként fog fel, és ennek tudatában pöffeszkedik.

Szóval sem a kritikusok, sem maga a szerző, de valahogy az olvasók és az ország sem találja a helyét a szövegek mélyén. Nem tud mit kezdeni azzal a hurráoptimizmussal és misztikus katasztrofizmussal, amely a művek hangütését, alapját adja. Emiatt támadják és dicsőítik. Emlékezzünk csak vissza, legutóbb G. Fodor Gábor a kormányközeli Századvég stratégiai igazgatója fakadt ki blogjában, egészen nyilvánvalóan szavakba öntve azt, amit addig udvariasan senki sem mert kimondani a nemzet politikusai közül. „Van itt egy új Zarathustra, úgy hívják, hogy Krasznahorkai László. Zarathustra magányos. Sehol sem érzi otthon magát. Mert bár Magyarország elviselhetetlen, de nincs más olyan hely, ahová érdemes lenne elvágyódni. Mert bár „mi, magyarok” olyanok vagyunk akárcsak a saját mocskukban hentergő disznók, de sehol se lenne jobb, vágyódásainknak nincs már semmiféle értelme.”

Az otthontalanság számomra legszebb példáját, furcsa nyugtalanságát mégsem a regényei adják, hanem egy novella. A Sátántangó és a Háború és háború mellett meghúzódó Kegyelmi viszonyokat ugyanis én a magyar irodalom legegységesebb és legerősebb novelláskötetei között tartom számon, amit még az életművön belül sem nagyon lehet már megismételni. Olyan, mint egy tömb, amelyről csak lepattanni lehet, de épp ezért, a megmászás lehetetlensége miatt veszem újra és újra kézbe. Ezen belül pedig Az utolsó hajó, amit mindenkivel elolvastatnék, akit békemenetbe kényszerít a saját elvakultsága, aki gondolkodás helyett a felvonulást választja. Aki úgy hiszi, a haza ő maga, és senki más. Aki csakrákról álmodik, és álmában országot alapít a Kárpát-medencében.

Bár ebben a novellában szó sincs a hazafiságról, inkább a hazafiság és az otthonosságon túli pillanatokról szól, amikor már minden ilyen egykori cafrangnak és luxusnak már nincs és nem is lehet többé értelme. Amikor már csak egy szélvédett sarok jelentheti a hazát az utolsóként távozó hajó fedélzetén. Amikor „a koromsötétbe borult, most már mindörökre eltűnő tájra mutatva” keserű megkönnyebbüléssel kiált fel egy névtelen, talán az utolsó magyarok egyike: „Emberek. Az volt ott Magyarország.”

Furcsa, de én valahogy ennek kapcsán értettem meg a holokausztot, a világháborúkat, a totális veszteség lebegően valószerűtlen, mégis torkon ragadó állapotát. Azt, hogy mit jelent elveszteni mindazt, amit addig biztosnak hittél. Azt, hogy a biztos mennyire törékeny, illúzió csupán, amely arra kell, hogy berendezzük az életünket Ikea módra, katalógusként. De ez ember ősállapota mégis ez, a teljes kiszolgáltatottság, és csak a szerencsénken múlik, hogy mikor kell szembenéznünk vele. Ez a pár sor segített belehelyezkedni az otthonukat elhagyók helyzetébe, az otthontalanságba, amely talán a legnagyobb nemzete a világnak. Az az állapot, amikor már nincs Megmentő, se Isten, se Bruce Willis, amikor csak mi maradunk és a gyötrő emlékeink, a kissé már hihetetlennek tűnő múlt. Amikor csak ez a dermedt jelen van, ami mégis maga a megmenekülés, holott a túlélésnek már semmi vonzereje nincs, csak az ösztönt kell kielégíteni valahogy, amely újabb és újabb napot parancsol. Ha már megszülettél, akkor élj, te nyomorult.

Azt hiszem, erről a kényszerről tud a legtöbbet Krasznahorkai.