Előre leszögezhetjük: nagyon hülyének kell lennie valakinek ahhoz, hogy a választási küzdelemben elhangzó állításokat komolyan elhiggye. És mégis, a hatalomért megharcoló felek nyomatják ezerrel a demagóg baromságokat, és végső soron ezek viadalának győztese visz mindent.

A nálunk fejlettebb vagy bejáratottabb demokráciákban megküzdenek valami sportszerű versengésben, váltogatják egymást a pártok, koalíciózgatnak keresztbe és kasul, majd négy évre teljesen belenyugodnak az eredménybe, eljátszadoznak a megválasztottak a parlamentben egymással. És a választópolgárt is nagyobbrészt békén hagyják.

Nálunk folyton a jó és a rossz hatalmas, mindent eldöntő küzdelmévé alakul a választás, és agyagba döngöljük, megsemmisítjük, tönkretesszük a vesztest. A győztes teljes jogosultságot nyer a kommunista diktátorok minden vagyonát meghaladó hűbéres birodalom kiépítésére, az elzabrálható közösségi források minél teljesebb lenyúlására. Az már szinte mellékes, hogy a népboldogításnak ezt a szisztémáját centrális erőtérnek nevezik vagy szociális piacgazdaságnak, netán demokráciának.

Nyilván, a politikai elit számára hatalmas a tét, ez „a győztes mindent visz” szisztéma létrehozta a magyar nép lelkületéhez legjobban illeszkedő kampány-stratégiát, a demagógiának azt a tömegintelligencia-szinthez igazított magasságát, amelyben a politikusnak nem kell már gondolkodnia, csak memorizálni az arra a hétre esedékes tőmondatot, ismételgetni a választók előtt, amit azok is olvastak az óriásplakáton, hallottak a rádióban, kifolyt reggel a fürdőszobában a csapból (vagy lezúdult a tartályból).

Paks például túl bonyolult. Háromezer milliárd forint. Annyi nincs is. (Tényleg nincs). Szeretjük Putyint meg az oroszokat? Prognózisok a jövőre? Kit érdekel? Hazudnak úgyis. Sem a kormány, sem az ellenzék nem hiteles, valamelyikkel azonosul, akinek véleménye van. Gyarmat legyünk vagy szabadok? Rabszolgahad, a győzelem napjai jönnek.

Ellenben itt vannak új elemként a határ túloldaláról beleszavazó állampolgárok. Nekik még – másodlagos frissességű témaként – tálalható mindaz, ami a csonkahon határain belül csak a szélsőségeseket izgatja, illetve a kultúrafogyasztó értelmiség gumicsontjaként jár szájról szájra. Ilyen a Holokauszt emlékév emlékművekkel, történelem-átformáló intézményekkel, butaságokat megrendelésre nyilatkozó tudós emberekkel és politikus csizmadiákkal minden mennyiségben. Társadalmi, történelmi vita a múlt század diktatúráiról, államvezetőkről, felelősségről, dicsőségről, vitézségről. Kultúrharc, amely az ősi magyar értékeket viszi győzelemre Európa ellenében.

Nem lett magasabb a hülyeségszint a megszokottnál, a politika beletenyerel szokásosan két balkezével azokba a kérdésekbe, amelyekhez semmi köze, szakmai vitának adja el azt, ami egyszerűen gazdasági érdekcsoportok háborúja. Csupáncsak egy egyszerűbb rétegnek megnőtt a hangja és önbizalma annak következtében, hogy be van ígérve a választási győzelem, s ezzel automatikusan jár az a diadalmas érzés, hogy nekünk van igazunk, hiszen éppen legyőzzük a más véleményen lévőket.

Állítólag a demokrácia tanulási folyamat. Megint világelsők vagyunk valamiben.