Pár évvel ezelőtt egy nyári vihar nagyon megtépte a falu református templomát. Megbontotta a cserepeket a tornyon is, és a viharral jött bőséges eső megáztatta a falakat. A biztosító ugyan fizetett, a cserepek pótlása és a meszelés kitelt az összegből, de nyilvánvalóvá vált az is, hogy halaszthatatlan a templom teljes felújítása. Utoljára ötven éve költöttek rá, mint a falon elhelyezett márványtáblán olvasható, egy amerikás innen elszármazott magyar hagyatkozta felújításra a teljes vagyonát.

A fiatal lelkész körülnézett a pályázati kínálatban, talált európai és hazai lehetőségeket, az építész szakértő munkáját is meg tudta fizetni az egyházadóból, de ezt a pénzt már szinte a családja szájától vonta el. A néptelenedő, elöregedő falvakból lassan öt-hat is kevés, hogy eltartson egy lelkészt és a családját. Templomfelújításra, festésre már végképp nem jut. És minden falunak megvan a maga omló-romló temploma, amit az ősök raktak össze, amikor még volt közösség, és több volt a keresztelő, mint a temetés.

A szakértő akkurátusan felmérte a helyzetet, és kihozta a végösszeget: csak a tetőszerkezet rendbe hozása három és fél millió, a járulékos költségek még másfél. A lelkész kitöltötte az űrlapokat. Az egyik pályázatban a műemléki védelem alatt álló régi templomokat támogatták, a másikban a több száz fős, erős gyülekezetek által fenntartottakat, a harmadikban az ökumené szellemének bizonyíthatóan helyet adó épületeknek… Summa summárum, mindegyik pályázatnál volt egy kis hiányosság a megfelelésben.

Nem is csodálkozott, amikor egymás után jöttek az elutasító határozatok. Hát, akkor folyamodjunk a bevált, évszázados gyakorlathoz! Adakozásra szólította a közösséget, mert Isten szereti a jókedvű adakozókat, és amit a temetőbe költözött őseink létrehoztak, azt nem hagyhatjuk az enyészetnek. Erőn felül adakozott a közösség, össze is gyűlt háromszázezer forint, ami még a paplak esedékes felújításához sem volt elég. Az ifjú lelkész megkeseredett, s beadta a püspökhöz az áthelyezési kérelmét.

Még az áthelyezése előtt a falu lelkes polgármestere kitalált valami világraszólót: meghirdette a faluból elszármazottak találkozóját. És négy világrészből, tíz országból, mindenfelől jöttek annyian, hogy nem fértek be a templomba. A lelkész drámai szavakkal ecsetelte a helyzetet, néhányan könnyeztek, majd következett az eszem-iszom, egykori iskolatársak nagyotmondó beszélgetései, ahogy ez ilyenkor szokás. Látható volt, hogy ebből életerős hagyomány lesz.

Egy házaspár félrevonta a lelkészt, s megkérdezték, hogy a pályázatok megírása után melyik politikus vagy egyházi vezető támogató segítségét kérte az elbírálási folyamatban, milyen irányban próbált lobbizni. Mintha kicsit csodálkoztak volna, de nem mutatták, amikor azt hallották, hogy az ifjú pap csak úgy beadta pályázatokat, nem keresett támogatókat az elbírálás során, s a világért sem éreztették vele, hogy mennyire járatlannak tűnik a világnak a dolgaiban. Elkérték viszont a sikertelen pályázatok dokumentációját, az iskolában fénymásolatot készítettek, és aláírattak a pappal meg a polgármesterrel egy nyilatkozatot, hogy az XY Kft eljárhat a falu és az egyház pályázati ügyeiben.

A lelkész családjának bútorait pakolták a kamionra, amikor érkezett a postás, hozta a levelet, amelyben az állt: 50 milliós támogatást nyert az egyházközség a templom felújítására.

Itt a vége.