A postást felszámolták. Így mondták abban az eldugott kis székelyföldi faluban, ahol a napokban jártam, de azért természetesen nem kell a legrosszabbra gondolni. A postaszolgálatot szüntették meg, hisz a már esztendők óta leginkább a nyugdíjak és bizonyos szolgáltatási számlák kihordásának lélegeztető gépén működő Román Postának kénytelen-kelletlen le kellett építenie személyzetének egy részét, és a vele együtt járó szolgáltatás-korlátozásnak elsősorban a kis falvak estek áldozatul. (Ne gondoljuk, hogy a folyamat megáll: a legtöbb nyugat-európai országban már régóta privatizáltak és részekre bontottak valamennyi hagyományos postai szolgáltatást, az online kifizetések előretörése pedig mifelénk is felgyorsítja majd a folyamatot.)

Szóval az említett kis faluban már nem jár a családbarátként ismert és mindenkivel elcsevegő postás, hanem a községközpont egyetlen postai alkalmazottja jár majd ki időszakonként az eldugott faluba nem is akármilyen fizetésért, hanem minimálbérért. Mondta is szegény, hogy nyugdíjosztáskor autójával ő még eljut a kis faluba, de jó lenne egy kerékpár, hogy hamarabb tudja bejárni az utcákat, odaadni az odaadnivalót, elvenni a vinnivalót.

Itt viszont már megállt a tudomány: a falu nem tudott egy kerékpárt a rendelkezésére bocsátani. Vegye meg ő, azért kapja a pénzt, mondogatták.

A történetet hallgatva eszembe jutott, milyen lelkesen tudunk beszélni szólamként az autonómiáról, de amikor arról van szó, hogy egy székely faluközösség egy ilyen ici-pici ügyben összefogjon, az önmaga javára önrendelkezzen, akkor a mindennapok egyszerre csak szertefoszlatják a nagy szövegeket és nagy meneteléseket.

Hogyan lesz önrendelkezés, ha annak parányi összetevőihez sem vagyunk képesek hozzájárulni?

De hadd írjak le egy másik történetet. Az RMDSZ és a lába körül forgolódó másik két politikai alakulat már kiadta a közleményeit a kis falvak haldokló iskoláival kapcsolatban. Ahol nem elég a gyermeklétszám, ahol nem elég a fejkvótaként kiszámított összeg a fenntartáshoz, azok az iskolák megszűnnek. Az éremnek nyilvánvalóan ez esetben is két oldala van: amennyiben működőképes az iskolabuszos szállítás, ha fáradtságos is, de lehetséges, hogy a nagyobb iskolaközpontokban az eldugott települések gyermekeinek javuljon az oktatási, majd a továbbtanulási esélyegyenlősége. Ha viszont megszünnek kis falvak kis iskolái, akkor voltaképpen – hogy klasszikus metaforával éljek – egy szellemi lámpás alszik ki, hiszen egy iskola, legyen bármilyen kicsiny, a maga pedagógusával vagy pedagógusaival mégiscsak közösségi összefogó erő és a szellemi élet csírája bármiféle kis településen.

A lecke tehát fel van adva, és ismét alkalmas arra, hogy a szólamok szintjéről – megmaradás, önazonosság, anyanyelvápolás, a magyar jövő esélyeinek a megőrzése és így tovább – leszálljunk a földre és kitaláljuk, adott és sürgősen megoldandó kérdésben hogyan működhetne az önrendelkezés, a közösségi autonómia.

A romániai, erdélyi, illetve székelyföldi magyarságnak immár létezik egész sor politikai képviselete, az elmúlt közel negyedszázadban a szakmai és érdekvédelmi intézmények egész hálózata alakult ki, a települések és egyházak, magánszemélyek visszaszolgáltatott javakként jelentős anyagi forrásokhoz jutottak, elindult a piacgazdaság és kialakult egy tehetős magyar vállalkozói réteg – nem igaz, hogy ha a helyi közösség úgy látja jónak, akkor a kis iskolák megmentéséhez ne lennének eszközök. Mindezek használata azonban leginkább a magánérdekek, a csoportérdekek és a közösségi érdekek folyamatos egyeztetését igényli, azaz töredekéiben éppen azt, ami nélkül az oly gyakran meglobogtatott nagy cél, a területi autonómia is képtelen működni.

Látványos marad még az idénre is a nagy székely menetelés a román kormány és a romániai költségvetés által – persze a mi adólejeinkből is – korszerűsített, Erdélyt Moldvával összekötő főúton. Csakhogy az autonómia igazi útjai a jóval kisebb és jóval göröngyösebb utak, amelyeken semmiképpen nem sötét éjjelen, hanem a közösségi összefogás, tenniakarás és áldozatkészség napvilágánál kellenne poroszkálni.