Az elmúlt napokban a Hargita Megyei Tanács székhelyén, a csíkiak által nemes egyszerűséggel továbbra is Fehér Háznak nevezett épületben nyitották meg az első székelyföldi fotóművészeti biennálét. A térséghez köthető, neves fotóművészek munkái az elkövetkező napokban és az új esztendő első hetében is megtekinthetők.

Romos épületek.Korhadó ablakkeretek közül riadtan kitekintő idős; ráncbarázdalta arcok.Görcsösen összezárt vagy egymásba kapaszkodó kezek Tehénhúzta eke és csontos, szikár öregember küzd az agyagos földdel. Szénásszekér ballag az úton, és cigány édesapa öleli magához nagy szeretettel a gyermekét. Templomok, keresztek, harangok, jelek és szimbólumok az égen és a földön, mind-mind olyan téma, amelyben a művészek, kifinomult érzékkel, a lélekközelit és az egyetemességet keresik.

Önmagában véve, a kompozíciókat figyelve, sok-sok remek fotó sorakozik fel, összeségében azonban a kiállítás szemlélőjében mégiscsak előgomolyog valamiféle hiányérzet. Mintha 1989 után nem telt volna el majdhogynem egy negyedszázad, mintha a Székelyföldön nem csupán megállt volna, hanem folyamatosan visszafelé mozdulna el az idő, mintha a korszerűsödésnek, a megújulásnak nem lenne sehol semmiféle látható jele, csupán az lehet méltó a megörökítésre, amit egykori életformákból örökölt a jelen. Ez a kiállítás a maga szépségében és képalkotási-képjavítási számítógépes programokat fel nem használó, klasszikus fotóművészetében óhatatlanul is erősíti azt a skanzen-képet, amelynek kialakításához az elmúlt évben oly sok televíziós riport és médiabeszámoló hozzájárult.

Pedig ez az Orbán Balázs korára kimerevített múlt, amelyhez a legkorszerűbb digitális eszközök székelyföldi felhasználói témakeresésükben oly gyakran hozzányúlnak, csupán egyetlen, ha úgy tetszik, néprajzi arca a Székelyföldnek. Mert elképzelhető lenne egy olyan, új Székelyföldet is bemutató fotó tárlat, amely megtalálja a szépséget a műépítészeknek mindazon remek lakóházaiban, panzióiban, középületeiben, amelyek az elmúlt években születtek. Vagy azokban a felújításokban, amelyek korabeli várépületeket, nagymúltú iskolákat tettek méltóvá a huszonegyedik század funcionális igényeihez. Vagy azokban a parkokban és zöld felületekben, amelyeket immár szakavatott tájépítészek alakítottak varázslatossá és hoztak összhangba a természettel. Vagy azokban a hétköznapokban, amelyekben egyetemisták üldögélnek a kedvenc kocsmáikban, fiatalok és idősebbek hódolnak sportszenvedélyüknek és keresik a felüdülést az új wellness-központokban, fedett uszodákban, sportcsarnokokban, netán éppen színházakba vagy kiállításokra járnak. És talán azt is meg lehetne mutatni: bizony, a mindennapokban itt is jóval többen dolgoznak számítógéppel, mint villával és kaszával, legalább annyian járnak autóval, mint gyalog, és a teljesen felújított főutakról letérített szekerek mind gyakrabban már aszfaltutakon poroszkálhatnak ki a mezőre.

Szóval az emlékekben és az irodalomban élő Székelyföld ,valamint a mai Székelyföld valósága között ég és föld a különbség, alighanem a jelen és a múlt aránya fordított, mint ahogyan az a különböző fotókban és szövegekben tükröződik. Kettőezertizennégyben és az elkövetkező esztendőkben miért ne lehetne egy picit egyensúlyba hozni?

És alighanem ezt a feladatot elsősorban az itt élőknek kell vállalniuk, mert bizonyos, úgynevezett össznemzeti ideológiáknak és politikai eszméknek a múltba révülés és révítés tökéletesen megfelel. Még akkor is, ha a Székelyföld skanzen-szerepe, jelen arcának tompítása és múlt arcának felnagyítása oly mértékben torzítja a valóságot, hogy az néha már egyenesen megnevettető.

A napokban nem akárki, hanem egy idelátogató budapesti egyetemi tanár kérdezte az egyik székelyföldi kisvárosban, hogy ő otthon ugyan interneten végzi a bankműveleteit, de itt vajon létezik legalább egy bankautomata, ahonnan pénzt tudna kivenni? Jónéhány magyarországi tévés „dokumentumfilm” hatására sokan gondolják úgy, hogy errefele nem létezik egészségügyi ellátás, nem működik állami gyermekvédelmi hálózat, nincsenek szociális juttatások, nem telepedtek meg a nagy kereskedelmi üzletláncok, teljességgel ismeretlenek az infrastruktúra-hálózatok, nincs földgáz és vezetékes víz, mindenki, hogy meg ne fagyjon, az erdőben gyűjtögeti a rőzsét és fenyők árnyékában, csobogó patakban vagy jobb esetben otthon, mosdótálban mossa meg az arcát, ha pedig nyáron, medveveszély miatt, nem szedett elég gombát, akkor kizárólag sült krumplit eszik vacsorára.

Az elmúlt évek kommunikációs tapasztalata azt bizonyítja: a Székelyföldet nagyon gyakran még mindig a felfedezés örömétől és az üveggyöngyöktől lázba jövő, táncikáló bennszülöttek hazájaként mutatják be. Noha Kelet-Európának éppen olyan változó-alakuló-fejlődő térsége, mint a többi. Ahol az egész teljesen más, mint a rész.