Közeledik az év vége, listázunk tehát. Egyre másra jelennek az évet összegző lajstromok, jómagam főként az irodalommal kapcsolatosakat nézem (itt már elkövettünk hasonlót). Viszont előkerül ilyenkor az az obligát kérdés is, hogy mi volt az év meglepetése (kellemes) és csalódása?

Nem a magyar búskomorság tehet róla, de most valahogy inkább a csalódások alá tudom húzni egymás után a strigulákat. Kezdve a Nemzeti színház körüli fejleményektől, ahol az „Édes, hazám szeretlek” és a „Feleségem hű vagyok hozzád” elve vagy ideológiája vette át egy kísérletezőbb, modernebb, bátrabb színház helyét. Persze ez sem volt mentes a hibáktól és tévedésektől, de egy pillanatig sem kívánt szolgálólányként viselkedni. Nem dörgölőzött és nem mórikált.

A másik strigula az állami díjak tekintélyének további erodálódása. Szaniszló Ferenc kitüntetése majd visszavonása, a Kárpátia énekesének, Petrás Jánosnak az elismerése és nem visszavonása. Az abszurd groteszkje, hogy – mint kiderült – a kormány elvileg a Kárpátia Folkműhelynek szánta a kitüntetést, hiszen indoklásukban így fogalmaztak: az 1997-ben alakult zenekar alapvetően Moldva dalait és táncait adják elő. Szemben a 2003-ban alakult, nemzeti rockot elővezető Kárpátiával. Amikor a hozzá nem értés találkozik a gőggel. (Később már azt közölték, hogy nem is, mert tudták, hogy kit tüntetnek ki, csak az indoklásba csúszott adminisztrációs hiba.) Akkor viszont minden még rosszabb. És akkor vegyük még ide a József Attila díjak fokozatos bedarálását, amely lassan már nem a szakma (írószervezetek), hanem a kormány ízlését tükrözi. Ehhez már biztosan lenne Szaniszlónak is egy-két összeesküvés-elmélete...

A harmadik már nem is a csalódás, hanem a szánalmas kategóriájába illik. Markó Iván és társulata, a Magyar Fesztivál Balett tavaly 155 millió forintos támogatást kapott kormányzati különkeretből. Csak összehasonlításképpen: 54 társulat között 2012-ben 212 millió forintos működési támogatást osztottak szét. Akkor több mint negyven táncművész tiltakozott, hiszen Markó még csak nem is pályázott, ráadásul a társulat alig játszik. Idén viszont már anyagi erőforrás hiányában csődöt jelentett a Magyar Fesztivál Balett. Orbán Viktor ajándékcsomagjával elszámolt, de az elszámolást mai napig titok övezi, csak találgatni lehet, mire is ment el a bőkezű és fölöttébb önkényes adomány.

És nem hagyható ki a Magyar Művészeti Akadémia térnyerése, amely idén újabb fejezethez, sőt fejezetekhez érkezett, mint például a már most botrányszagú Nemzet Művésze elnevezésű elismerés megalapítása, amelyről szintén megemlékeztünk már itt.

Hirtelen nem is tudnám, hogy melyik lehetne a csalódás. Mert talán nincs is egy, hanem az összes egybegyúrva, amely oly plasztikusan jeleníti meg azt, hogy mit is gondol a hatalom a kultúráról. Mintha csak a saját szemétdombja lenne, ahol csak az ideológiailag százszor ellenőrzött kakas kapirgálhat. Hogy a nagyvonalúságnak még csak az árnyéka sem vetülhet a döntéseikre. Miközben az értékeiben kettéválasztott, vagy inkább hasított ország sokkal nehezebben gyógyítható sebeket szül, mint a politikailag szétválasztott. Hosszabb és keservesebb nyavalyákat.

De jöjjön a végére az öröm. És ez a könyvszakmához kapcsolódik. Mert a hosszú és válságos évek után, mintha lassan is, de kezdene újra magára találni a magyar könyvkiadás. Persze kellett ehhez néhány kisebb kiadó meggyengülése és megszűnése, de talán jövőre már nem szakad tovább. Sok jó és izgalmas könyv jött ki idén, panaszunk sem lehet. Ráadásul az idei Nobel-díjas Alice Munrónak, a kihirdetése pillanatában öt könyve is olvasható volt magyarul. Ilyet utoljára csak Llosa kapcsán élhettünk át. Plusz megjelent a tavalyi díjazott, Mo Yan első magyar nyelvű kötete is. Szóval, lassan megint felveszi a működési sebességet a nem olyan régen még köhögő, vergődő motor. Hacsak ezzel sem akar majd (ki)babrálni a kormányzat. Kerényi Imre és a Nemzeti Könyvtár személyében ugyanis már érte egy csapás a szakmát. Ám ez egyelőre még inkább komikus, semmint komolyan vehető átrendeződés. Sok pénzzel és kitartással viszont itt is át lehet szabni mindent. És akkor a nemzeti dohányboltok mintájára jönnének a nemzeti kiadók sok-sok nemzeti regénnyel, verssel, esszével. Láttunk már ilyet és az már nem volt annyira mulatságos.

Már az is öröm, hogy még nem tartunk itt.