Még mindig nem tudok végignézni higgadtan egy rom-magyart.

Most nem az iróniára gondolok, hogy sokáig rommagyaroknak hívtuk magunkat, hanem konkrétan a román–magyar meccsekre, pardon: összecsapásokra.

Hosszú története van ennek. A családban nem volt illendő a románoknak szurkolni a diktatúra alatt. Hiszen ez azt jelentette volna, hogy azonosulunk a „román” rendszerrel, „meg-” vagy „feladjuk” magunkat, pedig hát mi, magyarok eredendően rebellis fajta vagyunk, ugye. Hatalomnak nem szurkol az ember, a sport meg nagyjából ezt vetítette ki. Én mégis titokban drukkoltam ki a Steaua BEK-győzelmét.

Aztán az igazi dackorszakom egybeesett a magyar foci hanyatlásával, így a rendszerváltás után már nyugodt szívvel drukkolhattam a '94-es vébén a románoknak, amelyen a mindmáig legjobb eredményt érték el. Milyen jó kis csapat is volt az!

Aztán a magyar foci annyira mélyre jutott, hogy szurkolni már csak azért lehet igazi tétmeccsen, hogy ne kapjunk túl sok gólt. A rom-magyar tehát masszív egyes, már az otthoni x is bravúr, igaz, utoljára kellett hozzá a teljes magyar védelem idétlenkedése. Szóval foci esetén nagyon is nyugodtan ülök a tévé elé. Ráadásul a pótselejtezőkön megint a román testvéreknek szorítottam, legyen már egy nem annyira semleges csapat is Brazíliában, úgy mégiscsak jobban esik az egész. De nem. Most így utólag nagyon világosan látszik, hogy egyik csapat sem érdemelte meg a részvételt.

De más sportágban! Egyszerűen megbolondulok. Például most a kézilabda vébén. Kijön a két csapat, és én máris vérszemet kapok, mert érzem az esélyünket. Azt szeretném, hogy tiporjuk agyon őket, alázzuk meg, ugráljunk a májukon, nesztek nektek Trianon, budapesti megszállás! Szörnyű. Aztán meccs után gyűlölöm magam, hogy ilyenek fordulnak meg a fejemben. Hogy olyan lettem, mint a saját nagyapám, akit titokban megvetettem ezért. Aki az öklét tudta rázni örömében, ha bármilyen csapat berámolt egy gólt a román kapuba.

Vajon én is ezt adom majd tovább? Kicsit diszkrétebben, európaibban? Hogy inkább csak magadban oláhozz, kisfiam, mert úgy illik? Hány generációnak kell leperegnie ahhoz, hogy a meccs végül az legyen, ami: sport? Játék, nem küzdelem!

Most egy regényben, vagy inkább regénnyel próbálom kiírni magamból ezt a gyűlöletet, ami már inkább csak a sport kiváltotta harci helyzetben lángol fel. Irodalomban már megbékéltem, nem emlékszem a románórák gerincremegtető félelmére, mert sosem voltam képes rendesen megtanulni a nyelvet,és folyton kísértett a bukás réme. Már nem gyűlölöm Ion Creangă magyar fülnek egyszerűen érthetetlen szavait, amelyek nem a megfelelő időben értek el hozzám. A könyvtáramban külön polcon sorakoznak a lefordított román könyvek és nagyon büszke vagyok rájuk. Legutóbb Adameşteanu regényétől (Futó viszony) aléltam el.

De a rom-magyar még mindig kihozza belőle azt, ami lerakódott a csontjaimban. Ahová még nem mindig érek el idejében, hogy semlegesíthessem. És ami elemi erővel képes ilyenkor feltörni.

Talán a szégyen a legjobb jele, hogy civilizálódom. Hogy képes vagyok elfelejteni a vélt vagy valós sérelmeket, hogy nagyobb teret tudok engedni a pozitív példáknak. Talán ha nekem sikerül, akkor a másik oldalon is sikerül majd valakinek. És ez a fordulat is felszívódik majd, hogy „másik oldal”. Nem kell egymás kezét fognunk, az internacionalizmus giccsében sosem bíztam, de már ha írót látok és nem kötelező olvasmányt, ha kihívást érzek és nem az előírt értelmezés iskolai nyűgét, akkor talán tettem egy lépést afelé, hogy egy román akcióban sem a „megszállást” lássam, hanem egy finom csuklómozdulatot. Hogy egyszerűen csak beismerjem: ma ők voltak a jobbak.

Talán egyszer képes leszek rá.