Már puhultam Szocsi és olimpiája ügyében, hogy tehát oda, akkorra, mégis mennyi fegyver, figyelő szem, lehallgató fül kell, azaz a továbbra is túlzottnak tartott biztonsági foganatosításokat illetően. Ám azt állítani, hogy a Szocsitól oroszos léptékben is messze lévő Volgográdban azért robbantott egy bomba-asszonyember, mert ezzel akartak holmi terroristák üzenni az olimpiájás Putyinnak, már nagy túlzás.

Ahogy az is túldobás az elemzői célon, hogy ilyen szocsis fenyegetésekre találta ki a kormány és szavazták meg sürgősen a legutóbbi antitero-törvényt, amellyel voltaképpen szabad kezet adtak a kollektív bűnösség mentén való fellépésnek. Mert mi történik, ha mondjuk Dagesztánban több szakadár harcos házát felrobbantják a hatóságok? A hivatalos verzió szerint természetesen – hisz terrorista volt az istenadta – a lakásokban talált és elszállításhoz túlságosan instabil robbanóanyagokat kellett megsemmisíteni a helyszínen, helyszínestől.

Valójában csak az történt, hogy a jó ideje (legalább a második csecsen háborútól, az egyik 2006-2007-es csúcson keresztül napjainkig) működő modus operandit szentesítettek törvényileg: az észak-kaukázusi iszlám, de sok esetben iszlamistának titulált Kremlin-rezsimellenes harcosok rokonságát vonták felelőségre és kötelezték a morális és anyagi károk megtérítésére. Vagy kézigránátot dobtak az illető harcos rokonainak, szüleinek házára, elejét véve annak a jogi hocineszének, amire a mostani törvénykezés sem mond semmit: mi van akkor, ha az illető rokonnak, szülőnek, családtagnak nincsen miből fizetnie?

Azon kívül, hogy ennek a törvényi csodának minden valószínűség szerint az lesz a hatása, hogy az Észak-Kaukázusban eddig csak oroszellenesen, de nem muszlim emírségben gondolkozók is magukba szállnak kiigazítandó ezen mulasztásukat, számolni kell még azokkal is, akik éppen az „ősi orosz földről” mentek el Szíriába a Kremlbarát Aszad ellen harcolni, s akik, ha nem halnak meg kissé, állig kiképezve érkeznek haza.

De ez még odébb van, Szocsi után mindenképpen, s így nincs egyelőre elrettentő ereje a törvényhozók számára, akik jelen törvénnyel csak radikalizálják az eddig is szuperradikális régiót.

Helyette el lehetne azonban filózni azon, hogy miért egyre gyakoribb jelenség a „fekete özvegyek” felrobbanása, avagy a halott iszlamisták élettársainak ön- és másgyilkossága, amikor azon kívül, hogy rájuk nem várhat a másvilágon a szolgálatra kész szüzek kongregációja, a női öngyilkos merénylőkre vonatkozóan a vallási tiltások is elég erősek voltak. Az is helyettesíthetné ilyen marhaságok megszavazását, hogy megválaszolják: miért csapódnak pont a leginkább védettnek tartott orosz középrétegből származó értelmiségiek az emírségekben gondolkodókhoz, s hogy milyen könnyedséggel lehet a központokhoz közeli részekről orosz-oroszokat „toborozni”, ahogyan a Volgográdban robbantó Naida Aszijalova férjével, a most már néhai Dimitrij Szokolovval történt?