Sebestyén Mihály: Mi kerülhet a karácsonyfa alá?

Az ajándékok hónapja – e nagy fordulatszámú kereskedelmi vállalkozás és árukészlet-mozgatási időszak – immáron-komárom-tillárom reánk köszöntött. A kétségbeesésig fokozott ajándékvadászat vagy a pénz elköltésének legkellemesebb módja, hogy a két végletet említsem – évről-évre visszatérő publicisztikai téma.

Példának okáért arról vagyok értesítve a legkíméletesebb módon, hogy a rendőrség elkobozott x a hatodik hatványon mennyiségű hamis ruhát és cipőt, ál-kínai játéknyuszikat, amelyek nem az igazi nyúlhangot adnak ki, hanem hamis tájváni tájmakogásban szólnak, ráadásul ugrálás helyett tangólépésekkel kerítik be az ártatlan kisdedeket. Máskor arról szerzek tudomást, hogy elkobozás és megsemmisítés tárgyát képezik az eredet megjelölése nélkül árusított sárgamurkok, paradicsomok és kiwihibridek, amelyek génkezeltek és a műtrágya-adagolási naplójukat nem mellékelték az árusok a vonatkozó avokádóültetvényről.

Tudom, hogy az intézkedést elsősorban a kereskedelmi cégek között dúló konkurrenciaharc diktálja, az európai kereskedelmi kódex; a gyártók kényesek saját márkájukra, és nem kimondottan verik ülepüket a földhöz örömükben annak a hírnek hallatára, hogy termékeiket lelkiismeretlen csalók és haszonvágytól rángatózó kereskedelmi útonállók hamísítják. Na de az elhurcolás után némi ellenőrzéssel – az élelmiszerek esetében laboratóriumi vizsgálatokkal, annak érdekében, hogy nem tartalmaznak-e mérgező anyagokat – talán oda lehetne adni folyamatosan azoknak a szociális intézményeknek és szociálisan rászorultaknak, akiknek nem jut egész évben elegendő vagy alig semmi. A ruházati cikkekkel megajándékozottak (szegények, elesettek, hontalanok, menekültek, koldulók) aligha fogják görcsösen magukon őrizni bűzös gönceiket, ha értesülnek arról a sajnálatos tényről, hogy lelketlen módon, aljas nyereségvágyból hamisított rucikat ajándékozott nekik a vám- és pénzügyőrség, a rendőrség, a kereskedelmi csendőrség, a csaláselhárító antiterró egység ama szent ajándékok ünnepén csupa szívjóságból. Akinek nincs, azt aligha fogja érdekelni, hogy lábbelije nem Gucci, hanem Pucci, hogy atlétája nem Roberto Corsicano ltd., hanem Grigore Napuleiano srl.

Másfelől őrizkedjünk a csalóktól, ne dőljünk be kritikátlanul a megható szólamokkal pénzt-paripát (hintalovat) csiholó akcióknak. Most szaporodnak el a különféle szentimentális koldulkodások: gyógyíthatatlan betegségek gyerekáldozatainak nevében írnak levelet pénzéhes csalóbácsik és szélhámos nénik, akik soha nem találkoztak ilyen betegekkel, semmiféle klinikát sem kerestek fel. Persze, ha meg akarunk szabadulni megunt homijainktól, akkor ajándékozzuk azokat kipróbált karitatív szervezeteknek, ismert cégeknek, amelyeknél a jótékonykodás nem üzlet, hanem humanitárius feladat, hivatás.

A jótékonykodást a szocializmus hivatalból üldözte. Helyette a munkát és a munkából megszerezhető jövedelmet ajánlotta. (Nemes és álságos, csak részben megvalósítható cél.) Persze a maga módján a szocialista állam is jótékonykodott a közösség rovására – kiemelt fizetések, premizálás, kegyek-kivételezések a rendszer hűséges pribékjeinek, – de jótékonykodni azért sem tudott, mert a rendszert nem az árubőség és a felesleghalmozás, hanem a szűkösség és alulteljesítés, a hazug és rendszeresen meghamisított termelési eredmények jelllemezték. A sorbanállás és jegyrendszer, az ünnepek előtti ájtatos kegygyakorlás.

Nem volt honnan adni, nem volt mit ajándékozni. A silányság dicséretét kiáltozták, reklámozták heteken át az ajándékok hónapja előtt és után. Az egyenlősdi nevében. Persze akkor is akadtak kivételek, egyenlők között az egyenlőbbek.

Kimaradt?