Kapkodtuk ki a szót egymás szájából. Mindketten akartunk már darabot-forgatókönyvet írni belőle, és egyikünknek sem sikerült. És senki másnak – hogy egyebet ne mondjak, Bujtor Istvánnak sem. Hát lehet ezt, szabad ezt?! Logikátlan cselekmény, funkciótlan poénok, odavetett alakok, jellem-telen jellemek. Borzasztó.

Nem voltunk gőgösek, mindketten tudunk alázatosak lenni, a saját szövegünket agyonhúzni vagy agyonújraírni. Ez azonban nem alázat kérdése, hanem strukturális probléma. Belőle nem lehet vagy nem érdemes darabot vagy filmet írni. Valami megakadályozza az igyekvőt. Ittuk a bort és szidtuk Rejtőt egy nagyváradi kocsmában egy sráccal, akit szintén érdekel a színház.

És azért is volt olyan fájdalmas ez az egész, mert mindketten a fiatalságunkat gyaláztuk valamiképpen, anélkül az engedékenység nélkül, amely Cooper vagy Karl May esetében működik. Talán azért hiányzott belőlünk, mert az ő műveiket nem próbáltuk átváltoztatni. Magunkkal is könyörtelenek voltunk.

Aztán valamelyik nap a barátom megosztotta a Facebookon, hogy megjelent a Rejtő-lexikon. „Tisztelt és tiszteletlen ólvasóim!

Megjelent a REJTŐ LEGSZIGONY, ami nem hiányoszhat az úriközönséges könnytárából. Van benne vagy 1200 szerep lő, meg halyók, autók, meg egyéb mindenfele dolog, meg sok mindenség. Kép asz nincsen benne, aszt montták nemkel kép 1 legszigonyba. De így is gyomorba (vagy tarkón) vágó olvasmány, 1szer kipróbáltam, és Tuskó Hopkinsz ¼ orráig csag hörg5. Fülig Jimmy”

Remek reklám, s hát még, hogy az ember beírhatja a nevét, és valami program megadja, hogy milyen nevet adott volna neki Rejtő. Én például „Nevada Lipót vagyok, előkóstoló és kiváltságos szállodavendég.”

És akkor feltolult bennem minden, az uramakésemértjöttem meg a kétdecivörösbortháromdecirummalhigítva, meg a szavábavágottdeaszószorosértelmébenésolyanerővel, meg az, hogy akinek színemtudommije van, az előkelő, és aki ennyire előkelő, miért jön a sivatagba, meg a Fülig Jimmy naplója és a Török Szultán levelei és a Svéd Ökör és Wagner úr és Piszkos Fred irtózatós mosdatlansága és muzeális jellegű forgópisztolya. És akkor arra gondoltam: ugyan mit akarok én?! Ugyan mit akarok még írni én, mit akarunk írni mi ebből az emberből?! Persze, pongyola és pénzért írt és nem törődött és egyebek. De hát közben még így, minden nemtörődömségével is emlékezetes alakok, replikák és hangulatok ezreit tépte ki abból a gomolygó valamiből, amit egy ember tehetségének, mi több, zsenialitásának neveznek. Hát mi kell még, könyörgöm?!

Vagy nem ezt reméljük mindannyian, kivétel nélkül mindannyian azok közül, akik írunk, és még azok is, akik látszólag olyan szerények, mint a fagyasztóban meghúzódó petrezselyem? Nem azt reméljük, hogy egyszer majd, évekkel azután, hogy meghalunk, valaki még emlékezni fog egyetlen szavunkra, sorunkra vagy szereplőnkre? És akkor azon köhögünk majd ott a semmiben, hogy filmet viszont nem sikerült írni belőlünk? Hát akkor megérdemeljük a sorsunkat.

Nem akarok annak a nevében beszélni, akivel Váradon beszélgettem, de én ezeket gondoltam.