Bár még csak november vége van, de máris dörzsölöm a tenyerem, hogy milyen kivételes évet zárunk. Mármint az erdélyi, vagy Erdélyről szóló irodalom és az ő olvasói, ami persze így talán nincs is, hiszünk az egységes és oszthatatlan magyar literatúrában, de most mégis úgy érezzük: megengedhetjük magunknak a kategóriát. Ha már a történelem megengedte Trianont, akkor ez a kis luxus már szóra sem érdemes.

Zárjuk tehát lassan az évet s ilyenkor készülnek a listák, évértékelések újságokban, folyóiratokban, mely értékítéletek előre vetítik a jövő évi díjakat is. S bizony több ilyen témájú mű is szerepel(het) majd a top tízben. Először is Tompa Andrea asztalt átszakító Trianon-regénye, a Fejtől s lábtól, amely kidolgozott költői nyelvezete miatt igen élvezetes olvasmány, miközben roppant súlyt tart és emel meg. Már most látszik, hogy jövőre a legrangosabb díjakért száll majd versenybe, bár igen erős „ellenfele” is akadt, Borbély Szilárd személyében, akinek Nincstelenek című regényéről már volt szó itt.

Nagyon jól kiegészíti Tompa Andrea regényét György Péter képzelt és valóságos Erdélyről szóló esszégyűjteménye, az Állatkert Kolozsváron. Hihetetlenül összetett könyv egyszerre beszél az emlékezetkultúráról és a köréje fonódó giccsről (sokaknak Erdély sosem lesz több egy székelykapunál), és politikai mítoszokról, irodalomtörténeti olvasókönyv és szókimondó vitairat. Még nem rágtam át magam valamennyi szövegen: egyszerűen nem könnyű megemészteni mindazt, amit a sorokba préselt, és sokoldalú tájékozottsággal elővezet. Vitatkozom s bőszen egyet értek vele, majd minden oldal után. Mert György Péter egyszerre összegző és markáns, szinte alig kerüli el valami a figyelmét. S én küzdök, mert még bennem is harcol csipetnyi Erdély-romantika, félrehallott mítosz a valósággal. Az utolsó hadosztály az elkerülhetetlen szembenézéssel. Mert a legfontosabb kérdés még mindig megválaszolatlan bennem: ki van otthon Erdélyben? Aki ott él, megmarad vagy aki odajár fényképezni, búslakodni? Aki tudomást sem vesz a drámáról, mert élni akar, vagy akinek mindene a dráma? Aki innen él oda, vagy aki onnan panaszkodik, hallgat, sértődik meg ide?

Harmadiknak jöjjön a legfrissebb. Vida Gábor Ahol az ő lelke szintén Trianon regénye, ha ennyire le lehet egyszerűsíteni a kérdést. Egy amolyan anti-pikareszk regény ez pikareszk elemekkel (hősünk eljut Afrikába), amely rettentő mennyiségű és néha felesleges tudást görget maga előtt. Ám nyoma sincs benne a szatírának, az iróniának, egészen más „humorú” könyv ez a csöndes szenvedéllyel átitatott mű (Ahol az ő lelke). Akkor van humora, ha a történelemnek is van. Márpedig van neki, csak jó messziről kell szemlélni. Tűz mellett, fotelben. Ugyanakkor sűrű és indázó mondatok szövik át a regény minden oldalát, s mintha minden egyes példánynak külön íze és személyisége volna. Többnyire lemondó, önmagát vizslató, szomorú csillogású mondatok ezek.

És egyáltalán nem utolsónak, de a fontos olvasmányok listájára kívánkozik Székely Csaba dráma-könyve, a Bányavidék. Színpadon már többször bizonyított, de most már olvasni is lehet, s bizony Pintér Béla mellett az év legfontosabb dráma könyve lehet. Majdhogynem ugyanannyit tesz ez is az Erdély-mítosz felülírásában mint a többiek, a székelység Csirkefeje ugyanis leszámol minden olyan mítosszal,amit előszeretettel látunk bele ebbe a tartományba. Székelyföld is csak egy huzatos kapualj, ahol többet segít a pálinka és a vizelés, a ki és a be, mint a semmiféle súllyal nem bíró,nagy szavak.

Nem irigylem azt az olvasót, aki átrágja majd magát a négy könyvön. Sok sebet szerez majd, és a kijózanodás fejfájását sem spórolhatja meg. De az illúziók elvesztése megéri a zúzódásokat. Vagyis hát lesznek újak a régiek helyén, szerényebbek, véznábbak, egyszerűbbek. Kisebb Erdély Nagy Magyarország helyett. Egy kicsi, ám annál otthonosabb zug.