Az elmúlt hét végén a marosvásárhelyi Bernády-házban a nyolcvan éves Hunyadi László szobrászművészt köszöntötték, és három szobát betöltő kiállítás emlékeztetett művészi pályájának legfontosabb útvonalaira. Persze, a szabadtéri szobrairól készített fotók is megtölthettek volna még néhány termet, és ahogyan az ötvösmunkáiból is megtekinthettünk egy kis válogatást, ugyanúgy az általa készített dísztárgyak, míves ékszerek is vonzhatták volna jó ideig a tekintetet.

Hunyadi László ugyanis rengeteget dolgozott és dolgozik, és ugyanez a múltban-jelenben gyökerező igepár jellemzi az erdélyi szobrászoknak a mestert követő jónéhány nemzedékét is. Lehet, hogy már létezik, csupán én nem tudok róla, ha pedig nem, akkor bízom benne, hogy előbb-utóbb összeáll az erdélyi szobrászoknak az a közös katalógusa, amelyből kiderül, hogy főként a magyar nyelvterületen fellelhető köztéri szobrok, domborművek milyen hihetetlenül gazdag tárháza készült el az erdélyi magyar szobrászok keze nyomán. És ne maradjunk csupán a műtermekben vagy szabadtéri alkotóműhelyekben kimunkált szobroknál, pontosabban a mérethű vagy kisebb modelleknél. Ha nem kő-, fa- vagy valamilyen fémidom az alapanyag, akkor jelentős részüket bronzba is kellett önteni és nem akármilyen technikával, talapzatokat kellett hozzá készíteni, követ kellett faragni, teret rendezni, műépítészekkel tanácskozni és mindenekelőtt önkormányzatokkal, civil szervezetekkel, politikai képviseletekkel, a lakossággal és más támogatókkal megszervezni azt az anyagi hátteret, amely lehetővé teszi, hogy ezek a szobrok valóban ma is, holnap is teljesítsék közösségi küldetésüket: értékekre, kiváló emberi életutakra, történelmi eseményekre, közösségi feladatvállalásra emlékeztessenek. Manapság olyannyira divatos fogalommal talán azt is írhatnám: egy-egy szobor létrehozásának a folyamata a művész alkotásán túl a megrendeléstől a kivitelezésig olyan közösségi hálót, olyan munkára buzdító környezetet, végsősoron olyan munkakultúrát teremt, amelyet jónéhány más területet megirigyelhetne.

Hunyadi László pénteki, születésnapi ünnepsége után szombaton Kézdivásárhelyen leplezték le az orgonakészítő Kolonics István mellszobrát, és talán ez is bizonyította mindazt, amit a fentiekben megfogalmaztam, sőt még valamivel többet is. A sepsiszentgyörgyi Vargha Mihály alkotását a szovátai szobrász, Sántha Csaba műhelyében öntötték bronzba, az andezit-talapzatot a kő igazi mestere, egy jónevű csíkszeredai szobrász, Dóczi András készítette, ha úgy tetszik három székely megye alkotói fogtak össze – nem először és minden bizonnyal nem utoljára –, hogy sikeresen befejeződjön az a politikai felszín alatti, közhelyek mögötti igazi és gyakorlatias közösségteremtő munkafolyamat, amely a megrendeléstől a kivitelezésig a lassan-lassan előretörő képzőművészeti piac értékesítési lehetőségeinek és a művészeti alkotómunka támogatásának a jegyeit is magán hordozza.

És még valamit föltétlenül meg kell említenünk, hiszen Kolonics Istvánról létezik egy másik, remek szellemi szobor is. Csíky Csaba marosvásárhelyi zeneszerző, orgonaművész, zenepedagógus 2007-ben jelentette meg a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem kiadójának a gondozásában doktori értekezésének azt a nagyközönség számára is átszerkesztett változatát, amely a 19. századi erdélyi orgonakultúrával, orgonaépítészettel foglalkozva leginkább Kolonics munkássága köré szerveződik. A szerb származású, Szabadkáról Erdélybe áttelepedett, Kézdivásárhelyre nősült, a céhvárosban több évtizeden át orgonakészítő műhelyt működtető és közel kétszáz, mintegy felerészben ma is működő orgonát építő mester Alcsík egyik valamikor jóval nevesebb községének, Csatószegnek a temetőjében alussza örök álmát, élete-munkássága azonban – akárcsak az orgonamuzsika, az orgonakészítés és az orgonák felújítása – legalább két fontos szempontra emlékeztet. Egyrészt arra, hogy kultúrateremtő alkotásokból is meg lehet élni, ha kemény és kitartó munka áll mögöttük, másrészt pedig, hogy a művészet soha nem önmagába forduló: a nyitott és kapcsolatteremtő európai közeg, az európai kulturális értékrend a művészetek számára bármely korban nélkülözhetetlen.