Elképesztő színvonalú eszmecserék zajlanak most a nyilvánosságban a király nélküli királyság egykori kormányzójáról. Jó ember volt, nem vitás. Szobrokat emelnek a vitéz Nagybányainak, az évfordulón bevezetik a bűnös városba a fehér lovat, és botcsinálta történelemtudósok hada lép csatasorba előítélettől mentes érvekkel az egyetlen igazság képviseletében. Teljes a (reha)bili.

A sok történelemhamisítót le kell végre nyomni! Hogy hát ha Nürnbergben nem ítélték el, akkor hogyan lehetne háborús bűnös a lovastengerész?! Meg a zsidómentő és a marhavagonba terelő tevékenysége körülbelül egálban van. Párszázezer ide, párszázezer oda. Különben is, az a hazaáruló, aki nem azon a magyarságtudatos érzelmi szinten látja a kérdést, ahogy mi nézzük. Így kell ezt intézni. Társadalmi vitának hívják. Szobrot avatunk, könyvet égetünk, molinón támogatunk gettóparancsnokot – akinek ez nem tetszik, jól följelentjük, aztán járhat évekig a bíróságra. A szólás- és véleményszabadság sajátosan magyar (nyereg alatt puhított) változata.

Az eseményekhez csatolunk alább csendes lábjegyzetként néhány tényt, felsorolásszerűen, a vita irányvonalát kissé térítgetve.

Nem volt holokauszt, a KZ-lágerek üdülőövezetek voltak speciálisan zsidó európai polgárok számára, amelyekből utólagos összeesküvés csinált halálgyárat, hogy a megmaradtak újabb és újabb kárpótlásokat zsebelhessenek be. Hatalmas zsidó összeesküvés és biznisz a világ. Indulunk a vitatók érveitől. S ideírunk néhány nevet: Radnóti Miklós, Rejtő Jenő, Sárközi György, Szerb Antal. Ők a címben megjelölt kormányzó Magyarországának magyar állampolgárai voltak, s tettek a magyar kultúráért annyit, mint kevesen ebben a hazában. A korabeli magyar országgyűlés zsidótörvényeinek pontos értelmezésével ezeket az embereket hiányos felszerelésben a fronton ki lehetett zavarni puszta kézzel aknát szedni mint munkaszolgálatost, bányában lehetett dolgoztatni, tarkón lehetett lőni, vagy éppen puskatussal agyonverni. Törvényesen. Csupáncsak azért, mert zsidó pofátlansággal elszívták az érvényesülés lehetőségét a keresztény magyar középosztály tagjai elől. Rend volt és törvényesség. (És nem beszéltünk Hitlerről, szövetségi rendszerről, esetleges európai példákról, amelyekben egy-egy ország megvédte állampolgárait.)

A jelenlegi vitatkozók és rehabilitálók azonosítják magukat a Horthy-rendszer arisztokratáival, ami kissé idejétmúlt magatartás a modern vagy éppen posztmodern Európában. Meg – nagy valószínűséggel – semmi közük hozzájuk. A hárommillió koldus leszármazottai vajon hol vannak? Tessenek olvasni. Illyés Gyulát, Móricz Zsigmondot, Szabó Zoltánt, Kovács Imrét, József Attilát, Nagy Lajost, Veres Pétert, de akár a polgári Kosztolányit vagy Márait. Akkora volt itt a nyomor, hogy tisztességes ember nem tudott azonosulni a rendszer haszonélvezőivel. A mezőgazdaságot azért nem lehetett modernizálni, mert milliók haltak volna éhen, ha gépek végzik el a szántást meg az aratást. Akkor ez volt a közmunka helyett.

Javasolnám még a kormányzó emlékiratainak elolvasását. Átlagosan kiművelt stilisztikai érzékkel, követve az érvek és indítékok megfogalmazott rendszerét, ép ízlésű ember nem gondolhatja, hogy valamilyen emberi nagyság sorait olvassa a történelem menetéről. Sőt inkább olyan középszer benyomását kelti, aki szerencsés pillanatban volt jó helyen, és úgy díszelgett egy ország élén, hogy nemigen tudta, mit is kellene tennie. Gondolkodtak és cselekedtek helyette.

És – jut eszembe – ez az egész szoborállítás olyan magyarosan elmaszatolt. Nem közterületen, mert akkor valakinek engedélyeznie kellene, nem a református templomban, hanem annak előterében, nem istentiszteleten, de közvetlen utána, és nem fasiszták művelik, mert bírósági ítéletük van, hogy nem azok. A kézilabdameccsen nem a lágerparancsnokra utal a molinó (szemből zeng a ’sig heil!’), hanem egy történetesen Csatáry nevű bajtársra a szurkolótáborból.

Aki fasiszta, az legyen fasiszta, büszkén, tudatlanul, bután, mint a példakép!