Sűrű volt a hét.

Kezdődött úgy, hogy új cím született: a Nemzet Művésze. És ez nem csupán a „szégyennel”, de komoly összeggel is jár 65 felett: a mindenkori minimálnyugdíj huszonháromszorosa, vagyis jelenleg havonta több mint 600 ezer forint. A címet odaítélő bizottság elnökét és a tagok zömét (tizenegyből kilencet) a Magyar Művészeti Akadémia adja. (A maradék kettőt a kulturális minisztérium küldi.) Az MMA a jelenlegi „rendszer” kegyeltje, a kultúrharc éllovasa, a kulturális viszonyok átrendezésének naszádja. S mindezt ideológiai alapon. Nemzeti művész vélhetőan csak az lehet, aki megfelel a Fekete György által már nem egyszer megfogalmazott kritériumoknak. Az ideológiával önmagában még nem lenne baj, hiszen mindenféle oldalon születhetnek, mint ahogy születnek is értékek. A gond ott van, ha egyetlen ízlés mentén dől el: mi érték, mi nem.

Már annak is van nem egy jele, hogy milyen ez az ízlés. Vidnyánszki Attila, a Nemzeti színház új rendezője is szomorkodott már azon, hogy a mocskos, fertőben dagonyázó Európába nem lehet olyan előadásokkal elmenni mint „Édes hazám, szeretlek!”, vagy „Feleségem, hű vagyok hozzád!”. Könnyen lehet, hogy az új cím birtokosait majd ezen művek mentén kell majd keresni? Mert az önsajnálat, s spleen arrafelé biztosan nem divat. Ez kiderült G. Fodor Gábor, a Századvég stratégiai igazgatójának blogbejegyzéséből. (G. Fodor és intézménye, a Századvég milliárdos kormányzati megbízások nyertese, stratégiagyár és árnyékminisztérium, ahogy azt a Magyar Narancs jellemezte.) Szóval G. Fodor írta pár napja Krasznahorkait olvasva: „Vagy az is lehet, hogy mindez csak egy nagyon büdös önsajnálat. Mr. Krasznahorkai, mit akarsz az alvóknál? Laci, a ravaszt meg kell húzni, nem beszélni kell róla. Semmi se marad utána.”

Most ne is nagyon beszéljünk arról, hogy Krasznahorkai azon íróink közé tartozik, akiknek külföldön is van némi presztízse. Legutóbb angol fordítója kapott rangos díjat hazájában, Amerikában (Best Translated Book Award). De igazából ez is mindegy, mert ha „csak” belföldön lenne jelentős, ha középszerű lenne, vagy gyengécske, egészen apró kicsi író, akkor sem javasolhatná senki azt, hogy lője főbe magát, csak azért, mert nem tetszik neki műveinek sötét hangulata. Ez nem ízlés dolga ugyanis. Olyasvalaki meg pláne nem javasolhatja, aki nem pusztán olvasó, hanem a hatalom közelében van, maga is része annak. Aki, ha nagyon elfajulnak a dolgok, elvileg el is küldhetné neki a selyemzsinórt. Arról nem is beszélve, hogy mennyi érthet meg valaki Krasznahorkaiból, ha csupán az „önsajnálatot” látja, az „otthontalanságot”. Vagy miből olvashatta ki vajon, hogy a magyarok olyanok „akárcsak a saját mocskukban hentergő disznók”. De még ha ezt is írta volna szó szerint, ha ez is jönne le akár a legapróbb magyar író művéből is, akkor se ajánlhatna neki pisztolygolyót senki. Nem ez a szalonképes módja a kritikának.

Senkinek sem kötelező szeretnie Krasznahorkai világát, írásművészetét. De amikor díjakról van szó, elismerésről, amit ráadásul a „nemzet” nevében mondunk ki, akkor az egyéni ízlésnek háttérbe kell szorulnia. Hiszen könnyen megtörténhet, hogy olyanokat is el kell ismerni, akik személy szerint nem tetszenek, olvashatatlanok, sötétek és unalmasak. De értékük kétségtelen. Hosszan sorolhatnám kikért nem rajongok, ám jelentőségüket érzem, elismerem. Ehhez persze tájékozottnak kell lenni, nyitottnak, hogy a többiek (akik nem azt mondják, amit hallani szeretnék) adott esetben meg tudjanak győzni.

És ez, ami a Nemzet Művésze kapcsán hiányzik. Az esély, hogy Fekete Györgyöt vagy kollégáit bárki meggyőzze, hogy saját ízlésük határvonalán túl is létezik érvényes művészet. Ha ez az esély meglenne, akkor sokszínű, neves szakemberekből álló kuratórium döntene a kérdésben.

Jelen pillanatban csak Kossuth-díjasokból válogathatna a kuratórium, jelezte az MMA. Vagyis ez lenne a garancia, hogy méltatlan ne kerüljön a nemzet művészei közé. Mintha a Kossuth-díjat és bármelyik állami kitüntetést nem járta volna át meg át a politika. Mintha nem látnák, hogy itt is kettészakadt volna már az ország. Vagyis ha már díjazunk, akkor előbb az állami kitüntetések presztízsét kellene valahogy visszaállítani. Mindenekelőtt a József Attiláét. Kidolgozni annak demokratikus módját, és azt nem felrúgni önös érdekek miatt. Hiszen már vannak olyan szervezetek, mint például a Szépírók Társasága, amely már a jelölés folyamatában sem kíván részt venni, mert nem akarja nevét adni hozzá. Nem akarja legitimálni az önkényességet.

A nemzet nevében díjazni a legnagyobb felelősség. És sokkal finomabb és több mindent befogó optika kellene hozzá, mint ahogy azt az MMA valaha is gondolta. Mikroszkóp alatt ugyanis minden bolha elefántnak tűnik.