A rendszerváltást megelőző időszak egyik emblematikussá emelt jelképe volt Bibó István. A demokratikusan gondolkodó értelmiség egy évvel a halála után szamizdatban megjelentette a Bibó emlékkönyvet 1980-ban, amelyben fölmondta a Kádár rendszerrel ’56 után megkötött értelmiségi kompromisszumot. Egyoldalú szerződés volt az, akasztófák árnyékában született. A nyolcvanas években Bibó neve lett az az új konszenzus, amit a szocializmus hazugságai ellenében a tisztesség nevében fel lehetett mutatni. Egységesen, bal-jobb megkülönböztetés nélkül.

És a Fideszt 1988-ban létrehozó fiatalok a Bibó István Szakkollégiumban jöttek össze harmincheten. A párt alapításakor Bibó István neve, munkássága jelképe lehetett annak, milyen országot, rendet szeretnének a fennálló helyébe a fiatalok. Lázasan olvastuk a sokáig indexen tartott szerző logikus, kissé szürke stílusú, de velejéig tisztességes gondolatait politikáról, közigazgatásról, társadalomfejlődésről.

Most, ebben a cikkben tekintsünk el attól a zavaró ténytől, hogy a rendszerváltás ígéretét a tömegek sima (munka, fáradozás, iparkodás nélküli) átmenetnek tekintették a jóléti társadalomba, s jó húsz évig lehetett butítani itt, hogy a másik elsinkófálta, kiárusította, zsebre vágta ezt a járandóságunkat.

Idézzünk egy-két gondolatot, amely annak idején rendkívül izgalmas volt Bibó életművében, s úgy tűnt, ezután már erre az alapra építünk közösen társadalmat, politikát, s így csatlakozunk a fejlettebb világhoz.

Az európai társadalomfejődés értelme című utolsó, magnetofonba mondott művében például Bibó leszámolt a korábbi korszakok, történelemfilozófiák hasonlataival, amelyek a társadalom fejlődését valamiféle forradalmi folyamatnak, harcnak tekintik, ahol az erősebb legyőzi a gyengébbet, a nagy hal megeszi a kicsit. Európa történelme Jézustól és a római jogtól napjainkig éppen arról szól, hogy megpróbáljuk kiküszöbölni a társadalom életéből a félelmet és az erőszakot. Inkább tekintsük egy erdőnek a világot, ahol osztoznak az erőforrásokon a szereplők, egymásra utalva és együttműködésben tudnak életben maradni, ahol a lehullott lombból avar lesz… Ehhez képest retorikában és békemenetben azóta visszatértünk a harc, háború, ellenség fogalomkörhöz, ami bizonyára nagy illetlenségnek számított volna az egykori Bibó Kollégiumban.

Egyfajta demokratizálódási folyamat Bibó szerint a történelem. Haladunk az egyenlőség irányába vargabetűkkel, visszaesésekkel, de abban egyetértve, hogy alapjában egyformák vagyunk. S nagyjából mindegy, hogy ezt Isten előtt gondoljuk így konzervatív módon, vagy felvilágosult baloldaliként teszünk erre racionális javaslatot. Ennek egyenes folyománya, hogy – Vörösmartyval szólva – a nagyobb rész boldogsága a tét. Ez a közösségi cselekvés alapja. Vajon ezt kétségbe lehetett-e vonni a Bibó Kollégiumban?

A modern életforma igénye és a kóros nacionalizmus találkozásából vezette le Bibó a kelet-európai kisállamok nyomorúságát. Itt a kisember egyszerre magáénak tekinti hatalmas érzelmi hőfokkal a királyok és arisztokraták által létrehozott nemzeti történelmet, és roppant büszkeséggel hirdeti a fajtája nagyszerűségét. Természetesen a szomszédos népek rovására és ellenében. Nem a polgári erényeket helyezi előtérbe, mint a fejlett és sikeres demokráciák.

A rendszerváltás táján úgy tűnt, hogy a Bibó Kollégiumban ez evidencia, s mélyen megvetendő az a politika, amely a fentírt nacionalista érzelmekre, etnicista indulatokra építkezik.